Egy nagyon lassú jelenet

 

Pontosan érkezett, hiszen precíz ember ő. Ja, várjunk, mégsem. Késett. Mert amúgy precíz ember volna ő, csak hát épp ez a körültekintő magatartás okoz néha fennakadást, de végül is ne kukacoskodjak, az nem az én asztalom-, kin ne fogna ki a szokásos mértékű forgalom az autók között az úton, és az emberek között egy félig zsúfolt bevásárlóközpontban.

De megérkezett. Középmagas, barna hajú-és törpebajszú-, szemüveges emberke, egyben az egyetlen ismerősöm, akin még látom a szandál-zokni kombinációt. Egy szokásos megbeszélésre volt hivatalos-nagyon hivatalos-, talán ezért is van látszólag zavarban. Illetve nem tudom, mitől van zavarban, hiszen látott már engem. De modorában mégis egy kisiskolás remegését hallom néha, idáig kétségtelenül imádnivaló is.

Amit nagyon fontos tudni a helyről, ahol ültem: egyedül voltam. Teljesen egyedül. Helyszínünk ugyebár a már említett bevásárlóközpont, azon belül is annak ételudvara. Bőrüléses padon foglaltam helyet, előttem asztal, körülötte székek. És bár ebédidőhöz közeledtünk, az én placcom még üres volt-teljesen üres-, leültem hát a bőr pados oldalra, laptopot nyitottam, így vártam emberemet, aki- lassan-megérkezett.

Miután mosolyogva köszöntöttük egymást, következett az, ami a találkozások döntő többségében a történet 1%-át tenné ki, de itt nem így volt. Már látszott az arcán a tanácstalanság. Logikai játék: adott egy asztal, egy-egyébként bármerre mozduló csak ülj már le lány, előtte egy laptop, mellette egy táska. Kérdeztem, hová szeretne ülni és készséggel felajánlottam a bőrös helyet,- fontos, hogy az ember megtalálja az igazit, rajtam ne múljon.

Nem, az nem. Maradjak csak. Hogy némi időt spóroljon-, a szerkesztő itt nem röhög-, belekezdett mondandója egy részébe, én bámulom a laptopot, laptop bámul engem, és várunk arra, hogy a kolléga végre stabil pont legyen. Mellettem a hely nem volt jó.(Innen hittem, hogy fél tőlem, hehe) Húzom a laptopot jobbra, húzom balra-, ha az úgy jobb-, hát sehogy se jobb. Közben persze vázolja a vázolnivalót, én pedig, ha mondjuk, dohányoznék-, most megtenném. Az asztal előtti székek szintén nem voltak szimpatikusak. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor emberünk már saját magán kuncog és kérdezi mondandója közben: “Csak üljek már le, igaz?” Én belül elnyomtam egy asztalon dobolást és egy gúnyos “IG-GEN “- t, a valóságban, ha jól sejtem, csak vigyorogtam- mi mást tehet az ember lánya. Na de el ne kalandozzon a figyelmünk, hop-hop, már meg is van a győztes! A szomszéd-szintén üresen álló- asztal egyik székére esett a választás, így került ő be a csapatba, harmadik székként (kettő szemben, én a bőrön).

És akkor végre, oly könnyedén, ahogy a reggeli harmat suhan át a virágokon, na jó nem, fáradtan, mint egy bányamunkás, a nap már nem annyira harmatos végén- leült. Nem tudom, mennyire voltam magamnál, de számoltam, az akció- melynek tétje kétségtelenül élet és halál volt- negyed órát vett igénybe. De emberünk végre ül, valószínűleg az épület legszimpatikusabb székén. Megkönnyebbülve- hát még én-, mosolyogva, nem tudván, engem hány őszhajszállal ajándékozott meg a jelenet-, zoknisan, szandálosan. Akkor tehát kezdjük el.

A fotó illusztráció

Bad-Boss(1)
Illés Anett írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s