Gyerekkori emlékeim egyike, ahogyan a faluban játszva,főleg ebédidő környékén egy asszony kiáltása üti meg a fülemet. A hangja nem utalt bajra, sem örömre, egész egyszerűen annak a fiúcskának a legegyszerűbb hazahívása volt, akit úgy hívtak: Alex.
Gondolom olyankor hívta őt, amikor kész volt az ebéd, vagy egyszerűen csak szükség volt rá a háznál. Nem tudom, az anya honnan sejtette, hogy a fiú valahol a közelben van, de többnyire így volt. Percek múltán ugyanis egy apró cigány fiúcska szaladt haza, sietett fel a domboldalba vájt, megviselt lépcsőn, hogy beérjen az udvarba, mely szinte összefolyt a házzal.
Amíg azonban ez nem történt meg, vagyis a fiúcska nem ért haza, a falu visszhangzott a hívástól: „Alex!Alex!”
És bár ez többször is megtörtént, tudom, főleg azért kaptam fel a fejem, mert egy darabig mindig úgy értettem: „Anett! Anett”
Csodálkoztam is, hogy miért kiáltaná bárki az én nevemet, majd elég hamar rájöttem, hogy ez nem nekem szól, megint csak Alexet keresik otthonról. És rendszerint láttam, ahogyan a hívásra, mint egy kis kutya, rohan az apró fiúcska.

ILLÉS ANETT ÍRÁSA