Pontosan így, ahogy a címben olvasható, csupa nagybetűvel. A ZENÉSZ, akit Maka Attilának hívnak.
A Fővárosi Nagycirkuszban van egy pillanat, amikor nem csak a nézők tapsolnak, hanem a karzat felé fordulva, a fellépő artisták is, akik ezzel köszönik meg az együttműködést a zenekarnak és annak vezetőjének, Maka Attilának. Mondják, hogy Ők a világ legjobb cirkuszban szereplő zenekara. Az út, amely idáig vezetett, elég hosszúra sikeredett és nem mentes az éles kanyaroktól sem. Attila ritkán érhető el, mert előadás szinte mindig van, vagy ha az nem, akkor próba, tanítás, gyakorlás vagy éppen a család.

– A zenélés családi hagyomány. Mikorra tudod visszavezetni?
– Amennyit megtudtam az elődökről, az elsősorban az, hogy édesapám apukája is zenész volt. Hat éves lehettem, amikor meghalt. Ők, Tápiószecsőről jöttek fel Budapestre, dolgozni. A faluban, a cigánysoron, talán az utolsó putriban laktak. A nagymamámmal együtt, gyárban dolgoztak, a Lőrinci Fonóban, és csak hétvégén vette kezébe a hegedűt. Nem volt hivatásos zenész. Az, azért érdekes, hogy édesapám erről egyáltalán nem beszélt.

Már felnőtt voltam, amikor a nagybátyámtól megtudtam ezeket. Apukámat és a bátyját is taníttatták zenélni a szűkös keretből, mert fontosnak tartották.
Édesapám testvére volt az, aki egy olyan irányvonalat választott, amit abban az időben is könnyűzenének hívtak. A tánczene irányába ment el, ugyanis a Metró zenekarnak volt az alapító tagja. Nagyon jó barátok lettek a Scampolo-val és a többi kortársukkal, és akkor bizony eszükbe sem jutott, hogy sok év távlatából is beszélni fognak majd róluk. Emellett járt a közgazdasági egyetemre, ami akkor zenészként természetes volt. Kiváló zenész volt, és jött egy külföldi szerződés, ami után nem jött haza. Ma is nagyon jó a kapcsolatunk.
Édesapám, egy teljesen más vonalat választott. A Rajkó Zenekarba ment, mint nagybőgős. Ott tanult. Tizennyolc éves korában, már az Állami Népi Együttes Tagja lett. Amikor megalakult a 100 Tagú Cigányzenekar, abban is alapítóként vett részt. Hatalmas sikert futott be.

– Természetes volt számodra, hogy zenész leszel?
– Nem láttam mást. Az volt előttem, hogy apu alig volt otthon, mert állandóan turnézott és a zenéből éltünk. A vonós fonalat kellet volna folytatnom, de tanultam zongorát is, amit nem nagyon szerettem. Már tizenéves voltam, amikor a televízióban hallottam egy zenét, trombitával, ami nagyon tetszett és a sors úgy hozta, hogy szinte másnap megkereste apámat egy ismerőse, hogy nem lenne-e kedvem trombitálni. Na, így lettem rézfúvós.

– Miként lépett be ebbe a cirkusz?
– Elvégeztem a konzervatóriumot, majd elmenten külföldre tanulni, és kaptam egy felkérést a Roncalli Cirkusztól. Semmit nem tudtam arról, hogy mit jelent egy ilyen közösségben zenélni. Nagyon jó, tanuló időszak volt, kiváló fizetéssel.
– Megnősültem, megszületett a fiam. Kimondottan jól éreztem magam. A köztudatban mindig pejoratív előjelet kapott a cirkuszi zenélés, pedig ez nem így van. Németországban, egy rettentő szigorú zenekar vezetőm volt, akinél nem lehettél beteg, fáradt, szomorú, mindig azt a formát kellett hoznod, ami a legjobb. Fiatalon ez belém ivódott.

– Több külföldi „vendégeskedés” után, a Fővárosi Nagycirkusz zenekarának vezetője lettél. Ez miként jött az életedbe?
– Távozott az egykori zenekar, mert egy több hónapos produkcióban nem tartottak igényt a munkájukra. Gépről ment minden zene. Megkeresett az akkori vezetés, hogy a következő produkcióban már szeretnének élő zenét, és ki tudok-e alakítani egy világszerte elismert formációt. Elvállaltam, s mára elismerten, a világ egyik legjobb cirkuszi zenekara lettünk.

Kép: archív és Koncz Dezső

Szöveg: Koncz Dezső