Továbbképzés. Inspiráció. Szakmai találkozó. Eszmecsere.
De talán estig sorolhatnám a kulcsszavakat, melyekkel jellemezném a pécsi PR Akadémiát, amin már másodszor vehettünk részt, a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Karának épületében.

 

Először is pécsiként boldog vagyok, hogy végre mi adunk otthont egy nívós szakmai rendezvénynek, és-főleg-Budapestről jönnek az előadók és vendégek busszal, bőrönddel.
Mindenki lelkesen várja a programot, ami számukra olyan, mint egy nyaralás, számomra pedig olyan, hogy „Isten hozott nálam!”.

A megnyitón Dr. Sós Péter János beszélt a szakma kihívásainak talán legfontosabbjáról: a PR szakma megértetéséről és elfogadtatásáról a közönséggel, hisz az emberek többsége még mindig nincs tisztában e terület pontos definíciójával(bár az elmúlt három nap bebizonyította, hogy definíció helyett inkább a dolog esszenciáját kell megragadnunk).

A program amellett, hogy kvázi szakmai fórumként működik, a generációk találkozását is fontosnak tartja, a szakmai tapasztalatok és szemléletmódok megosztása pedig éppúgy hasznos volt a fiataloknak, mint a régóta a szakmában tevékenykedőknek.

A színes tapasztalatok mellett színes életutakat is láttam. Amikor legközelebb attól félek, eltévedtem a világban, jusson eszembe, hogy a megismert szakemberek többsége teljesen más pályáról indult; volt köztük közgazdász, tanár, de még orvos végzettségű is. Nem csoda, hogy sokat rágódtunk azon a kérdésen, mennyire tanulható a PR szakma. Legtöbbször arra jutottunk, semennyire. Egyrészt azért nem, mert elméleti alapjainkat majd úgyis a gyakorlat formálja át, másrészt pedig azért, mert a tehetség sokkal fontosabb.

Azt hiszem, az emberek szkeptikusságának egyik forrása épp az, hogy még „mi magunk” sem jutunk dűlőre sok kérdésben: Mi is az a PR, mi is a különbség a PR és a marketing között, mi is az a társadalmi szerepvállalás(avagy CSR-tevékenység)…
Annyi biztos, hogy van valami, amit mégsem tudna bárki utánuk csinálni. Valami, aminek missziója konfliktusokat megelőzni vagy megoldani, kölcsönösen előnyös kapcsolatokat kialakítani, embereken segíteni felelős cégként.

A közönség szkeptikusságának másik oka pedig, hogy mindez mellébeszélésnek tűnik.
A három nap alatt bemutatott esettanulmányok viszont bebizonyították, hogyan épülhet már a terméket gyártó komplexum is környezettudatosan, hogyan segít a Tesco rászorulókon, hogyan állítható meg-sőt, fordítható vissza-még a focitrollok serege is némi kreativitással, hogyan szervez gyereknapot egy cementgyártó cég.

Nincs itt mellébeszélés! Ahogy akkor sem volt, amikor az előadások végén kerekasztal-vitákban tárgyalhattuk ki a nap benyomásait-vagy,ha volt is, még csírájában elfojtotta a moderátor-ugyanis néha igencsak markáns vélemények ütköztek egymásnak.

Ami pedig a szakma jövőjét illeti: Újabb kihívások a fejlődő technika miatt-melyben egyszerre látunk mumust és határtalan lehetőségeket-, az új nyelvet beszélő célközönségek miatt, a társadalom mediatizálódása miatt. A szakember feladata pedig a mindenkori rugalmasság- hiszen a változásokhoz való alkalmazkodás nélkül kevés esélye van egy cégnek a megkapaszkodásra-, és a folyamatos tanulás.

Minden nap fáradtan, de tudással és élményekkel feltöltve mentem haza. Három nap, közel 30 előadó, kánikula. Ennek ellenére élveztem, hiszen a program tartalmas volt, az előadások inspirálók, és egy olyan közegben lenni, ahol mindenkiben közös az érdeklődés, maga a motiváció.

És ez nem mellébeszélés!

Kép és szöveg: Illés Anett