GYEREKKOROM FÉLELMEI

Mivel már akkor is „kategorizálós” típus voltam, három fő félelmet határoztam meg magamban. Persze egy gyerek rengeteg dologtól fél, én például féltem az éjjel közönséges tárgyakból kibontakozó árnyékoktól, melyeket fantáziám óriáspókká vagy cápává színezett.
Pánikba estem attól, ha nem tudtam elaludni(hiszen már aludnom KÉNE), sőt, egész kicsi koromban féltem még a gilisztáktól is. Utóbbi azért vált kellemes emlékké, mert felidézi, ahogyan a szüleimmel mentünk az eső utáni utcán, én a földet néztem, hogy lássam, hogyan világít a nagyonmenő, rálépéstől világító sportcipőm, és mivel az út tele volt gilisztákkal, féltem. Ezért két kezemet fogva apuék a magasba emeltek minden lépésem után- ameddig bírták, gondolom.

Tehát voltak ezek a kisebb, utólag többnyire mulatságos félelmek, és mellettük ez a bizonyos három. Csak, hogy még egy kis felvezetéssel húzzam az időt, elárulok annyit magamról, hogy egy falusi házban nőttem fel, melyhez egy- már nem létező, de hiányzó- istálló is tartozott. A legjobb játszótér volt egy gyerek számára, hiszen amellett, hogy a valaha ott lakó néni bútorai tarkították, vas ajtaján pedig krétával tanárnéniset játszottam, hiányzó hátsó fala révén átjáró volt a hátsó udvarba. Nameg feljáró a padlásra, létrával. Ott húzódott fejem felett a régi, vastag mestergerenda, melyben jókora repedés tátongott. Az első nagy félelmem az volt, mi lesz, ha egyszer elreped az a gerenda és összedől a házunk.

Amikor épp nem az istállóban játszottam, többnyire csak sétálgattam az udvaron este és-gyerekhez képest azt hiszem meglepően sokat- gondolkoztam.
Mivel gyerekkoromat áthatotta a Jurassic Park-mánia, természetesen megcsapott engem is. Imádtam a dínókat, gyűjtöttem figurákat, rohangáltunk az oviban „tirexként”, de mégis, amikor egyedül voltam az udvaron egyik este, szörnyű dolog jutott eszembe; mi lenne, ha visszatérnének? Nyilván ez tűnik a legbájosabbnak az eddigiek közül, de teljesen beleéltem magam és méretviszonyokat próbálva elképzelni néztem az éjjeli tájat és láttam, ahogyan fölém magasodik egy dinoszaurusz(ami nyilván elpusztítja majd azt a bizonyos házat, egy gyereknek mindene a biztonság).

Aztán bementem kintről-talán egy másik estén-, és a tévé elé heveredtem a mellé az ember mellé, akit a világon a legjobban szeretek. Akivel játékosan bunyózunk, aki addig csikál, amíg csuklanom nem kell-ekkor röhögtet, amitől még jobban-, aki visz a hátán. És egyszer csak, harmadik nagy félelmemként belém hasított: mi lesz, ha ez már nem lesz így.
Akkor még felnőttnek képzeltem egy 18 évest(mert mindenre azt mondták, onnantól szabad), hát elképzeltem azt, hogy én „felnövök” és apám megöregszik. Hogy amikor 18 körüli leszek, ő már ősz lesz és görnyedt, és már nem tud játszani velem, nem bír már el a hátán.
Könnybe lábadt szemmel, csodálóan fájó tekintettel néztem fel rá, amikor ő észrevette, azt mondtam, „csak a szemembe ment valami”(fogalmam sincs, honnan vehettem ezt a szöveget, talán egy filmből).

Ami a három fő félelmemből egyértelmű számomra, hogy mindig is vágytam a biztonságra, ez nem változott a mai napig sem. Jelen félelmeim mindig aköré szerveződnek, mi lenne, ha ez megváltozna. Mi lenne, ha történne valami, amitől már nem volnék a régi?Ha összeomlanának jellemem tartógerendái….ha rám törne valami szörnyűség.
Na és persze ott van az ember, akinek elvesztésétől már egészen másképp félek. Arra már nem emlékszem, gyerekként mennyire gondoltam tovább az „egyszer megöregszik” dolgot, pedig egy egész életen át készülünk arra, ami utána jön-és még az is kevés. Ezért inkább bele sem gondolok, mi lesz, ha ő már nem lesz mellettem.

Egyébként jelentem, tévedtem kicsit az idővel. Apu remekül van! Én 24 éves vagyok, ő még mindig fitt. Ha kell, még mindig bunyózik velem, igaz, már kicsit gyakrabban nyerek, mint ő.
A haja még most is szénfekete, alig futja át néhány őszhajszál.

Ami pedig engem illet: néha nevetségesebb félelmeim vannak a dínósnál, jobban ragaszkodom a biztonságot jelentő alapokhoz, mint bármikor, és emellett lassan ébredezik bennem az igény, hogy ezt a biztonságot megteremtsem másnak is.
Aztán ne féljünk többé semmitől.

Gyerekkorom félelmei 2

Illés Anett írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s