AMIKOR ELINDUL Ő ….

Felkelünk mind hajnalban, ő már összepakolt. Korán indul, hogy időben kiérjen. Amíg kávézunk, századszor is elmondja, mit, hogyan csináljunk, amíg távol van. Arról, hogy hiányozni fog, nem beszélünk, pedig egy hónap múlva jön vissza. Nem sírunk. Maximum utána.

Rengetegen vállalnak külföldi munkát a jobb-vagy egyáltalán a bármilyen-megélhetés céljából.
Vannak, akik kiköltöznek családostul és vannak, akik elszakadnak attól. Hiszen „a gyerek még itt kezdett iskolát” vagy félünk az újtól, vagy egyszerűen csak nem akarunk elmenni. És bosszantó, hogy a hely, ahol élünk nem adja meg azt, amire szükségünk van. Így válik megszokottá az a mondat, hogy „apu elment Németbe”.
És, amikor ez összejön, tulajdonképpen örülni kell, hiszen mindenünk ebből van és tudom, mennyivel kevesebb lenne nélküle. Mert, ő nem azért megy el, hogy karriert építsen. Helyette leginkább a házunkat, máskor a mindennapjainkat, megint máskor a tandíjamat.

Még egész kicsi voltam, amikor elkezdődött, tehát egy részére nem is emlékszem. Amire meg igen, az egyszerre szomorú és kedves emlék. Amikor még túl kicsi a gyerek ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni neki, hogy apunak mennie kell(bár azt hiszem, anyának se lehetne), sír. Persze akkor nem gondoltam bele, hogy ettől, neki csak még borzasztóbb.
Aztán, amikor jöttek a-még kézzel írt-levelek, a nagy borítékban, mindig volt egy kicsi, színes, az volt az enyém. Ebből is tudtuk, hogy mindkettőnkre gondol(és persze így enyhíthető egy gyerek bánata). A levél megérkeztekor úgy vártam az én kis, színes borítékomat, mint a karácsonyi ajándékot. De, persze még jobban vártam, hogy hazajöjjön végre. Számoltuk a napokat, aztán az indulása napján mégis azért imádkoztunk, vezessen lassan(gyerekként még nem tartottam autóbalesettől, azóta viszont nézek híradót).

Az érkezése éjszakáját ébren töltöttük és figyeltük, mikor tűnik fel a kapuban a kocsi lámpájának fénye. Amikor megérkezett, kutyáink ismerős ugatással jelezték, mi pedig megnyugodtunk. A házba szinte visszatért az élet, hiszen itt van ő és persze itt van az a rengeteg finomság, amit „kintről” hozott, így megteltek az addig üres polcok. Rövid üdvözlés után ágynak is dőlt a fáradtságtól.
Másnap beszélgettünk először, ekkor mesélt a helyről, ahol dolgozott, a konténerről, ami télen hideg, nyáron forró, a zuhanyzóról, ami néha a telep túlsó végén található. Nem voltunk boldogok a tudattól, hogy ilyen helyre megy vissza, de néhány itthon töltött nap után-visszament.

Ma már nem sírok, inkább azt mondom, a kutyáinkra nézve: „lesz nagy öröm egy hónap múlva”.
Viszont, elszomorít a tudat, hogy ezúttal egy olyan barátunkkal ment el, akit otthon, három éves körüli gyerek vár, így tudom, hogy most kezdődik az ő történetük…

Anett cikkIllés Anett írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s