HÓFEHÉR „ANGYALOK” FEKETÉBEN

Őszintén megvallom, a kórházi viszonyok egészen sokáig elkerültek. Egy ifjonc kori lábtörés miatt ugyan, egészen közelről megismerhettem a gyors, precíz, szakszerű ellátás „szépségeit”, de ez pár óránál nem tartott tovább, s mély nyomokat sem hagyott bennem. Aztán szüleim kapcsán, jártam ugyan a kórtermek világát, de akkoriban, ez nem tűnt olyan szörnyűnek. Hetvenes évek végét, nyolcvanas évek elejét írtuk.

Én is Sándor MáriaAztán, mint villámcsapás, szétestek a különböző értekeim, s a kórház, két hétre elkerülhetetlen volt. Láthattam a lerobbant, fürdőnek nevezett helyiségeket, az egyik betegtől, másikig rohangáló, ezer százalékkal túlterhelt ápolókat, s alulfizetett, mégis, erőn felül, lelkiismeretes orvosokat. Amire, leginkább vissza tudok gondolni erre az időszakra, az leginkább a köszönet. Az élet úgy hozta, hogy egy koncerten Horváth Attila, akit szövegíróként leginkább tisztelek, amióta a zenei világot ismerem, köszöntötte és bemutatta, azokat az ápolókat, akik ott tomboltak a Mobil Mánia buli első sorában.

00192237Újságot író emberként, azonnal érdekelt, hogy, kik azok a hölgyek, akiket bemutatott. Gyors szervezéssel, sikerült is kettőjüket egy beszélgetésre invitálnom. Kérésük annyi volt csupán, hogy „erősítésnek” magukkal hoznának egy úriembert. A találkozó a Független Egészségügyi Szakszervezet irodájában jött létre. Velem szemben, két roppant csinos hölgy és a szervezet elnöke. Rögtön azt gondoltam, hogy ebből csak jó dolog lehet, amit, most megosztok az olvasóval.

1013839_983733098345937_8392651001036497277_n

Először Véghné, Kovács Ildikó beszélt történetéről, aki huszonnyolc évvel ezelőtt jegyezte el magát hivatásával.
– Tizenhárom éves koromban döntöttem el, hogy ápolónő leszek és akkor, a tanáraim is tökéletesen egyetértettek döntésemmel. Azt mondták, hogy kiváló a szociális érzékenységem, nagyon szerettem az embereket. A környeztemben mindenki támogatott az elképzeléseim megvalósulásában.
– Ma, hazánkban kevesen vállalják fel, nevükkel, arcukkal, hogy az igazukért kiálljanak. Nálad, mi volt az a pont, amikor azt mondtad, elég, itt tenni kell.
– Sándor Máriának köszönhetjük a mozgalmunkat. Ő a TV-ben kiállt és elmondta, egy egész országnak a valós helyzetet. Természetes volt, hogy követői lettünk és leszünk is.
– Szerinted, hol tart az egészségügy, hogy erre szükség van?
– Ha őszinte akarok lenni és egy kicsit talán vulgáris, a béka feneke alatt, jócskán. Ma, a szociális szférában dolgozok és időseket gondozok, de a két terület között szinte nincs különbség. Amiért, az eredeti pályámat mégis otthagytam az az, hogy akkor, még örömmel jöttem be dolgozni, szívesen ágyaztam és gondoztam a beteg lelkét is. Daganatos betegeket ápoltam, két gyermeket neveltem fel. Ugyan abban a ruhában kellet osztanom az ebédet, a gyógyszert, cserélnem az ágytálat. A bértáblázat is olyan nevetséges volt, hogy nem lehetett tovább bírni. A rossz besorolás miatt, ha az utcáról bejött egy fiatal ápolónő, több fizetést kapott, mint én, a húszon évemmel. Na, ők sem kapnak sokat! A szívem vérzik, ami miatt mást csinálok, s hiszem, hogy a munkámat, a hivatásomat tudom majd még folytatni.

Egészségügy 1Bíró Etelka Johanna, a második alanya volt a beszélgetésnek.
– Ezerkilencszáz nyolcvankilenc óta vagyok az egészségügy rabja és egyben rabszolgája. Elvégeztem a szakápolói képzést, de most éppen recepciósként dolgozok, a megélhetés miatt, természetesen egészségügyi intézményben. Saját pénzen, most is iskolába járok, hogy az egészségügyben, minél magasabb szinten tudjam képviselni a szakmát. Ma már kalandvágynak tűnik, hogy valaki az egészségügyben akar maradni mindenáron. Nem az a kalandvágy, ha valaki külföldön keresi a boldogulást, bár teljesen megértem.
– Miként látod az helyzetét elhivatottságodnak?
– Ennyire nehéz helyzet még soha nem volt. Nem csak az ápolók, a szakemberek vannak az utolsó pillanatban, hanem, amit kevésbé látnak át, a betegek is. Akiből ápoló lesz, az, ma egy szenvedélybetegség. Másképp ezt nem csinálja senki. El lehetne menni, egy rendes szakmába, ahol nem nevetnek ki, hogy ha elmondom, hogy mennyit keresek. Csak a térdüket nem csapkodták egy körben, amikor elmeséltem a fizetésem, csak csendben mosolyogtak. „Akit a vonat füstje megcsapott”, hogy idézzek a nagyoktól, ezt a pályát nem hagyja el senki, aki egy picit is belekóstolt. Nem volt kérdés, hogy, ha egyszer a szakma kiáll magáért, nekünk ott a helyünk.

11168009_1602975579956741_1751072666878724089_nMiközben Johannát hallgattam, az jutott eszembe, hogy elbeszélései több cikket, írást is megérdemelnének, de hátra volt még Kiss László, aki ápolóként, elnöke a Független Egészségügyi Szakszervezetnek.
– Harmincnyolc éve vagyok ápoló. Van egy fanatikus hozzáállásom ehhez a tevékenységhez, ami miatt, társadalmi funkcióban elvállaltam az elnökséget. Nem csak a hivatástudat „működtet” bennünket. Itt vannak a szüleink, családjaink, barátaink, ismerőseink, itt van  dolgunk, Magyarországon.
– Miért most léptetek a nyilvánosság elé?
– Egy pár szót beszélgettünk a felvétel előtt és akkor elhangzott, hogy sokáig birkaként tűrtük a körülöttünk történő dolgokat. Nos, én tartottam birkákat és el kell mondjam, hogy nagyon harcias állatok. Ha a bárányáról van szó, képes nekimenni a kutyának is! Eddig sokszor elmondták, hogy  nagyon rossz körülmények között végezzük a dolgunkat, csodát csinálunk, ha kell, egy hajcsattal megcsináljuk a röntgen berendezést, de eljutottunk odáig, hogy nem mi vagyunk végveszélyben, hanem a másik oldal, akiket ellátunk, a betegek. Egyre kevésbé tudjuk ellátni azt, amit vállaltunk. Amikor utcára mentünk, a figyelmet akartuk felhívni arra, hogy az utolsó pillanatban van a szakma ahhoz, hogy teljesítse vállalást. Ott vagyunk a születésnél és ott vagyunk, amikor le kell csukni a szemet. Mi tudjuk, hogy nagy a veszély és nem értjük, hogy akik felelősen döntenek, csak a feltételeket kell, hogy biztosítsák. Nekik az a dolguk.

11222067_1602990863288546_8467821295509235204_n– Nincsenek jó gondolatok a vezetés elképzeléseiben?
– Ebben nem kételkedem. Addig azonban, amíg az egyik legjobb, szívét, lelkét kitevő, volt kollégám, egy macskaeledeleket gyártó gépsor mellett külföldön, többszörösét keresi az én béremnek és kifizette az összes adósságát, házat vett, félre tett megtakarítást, miről beszéljünk? Aki itt marad, az többlet terheket cipel és pont ez az, amiért azt gondolom, hogy az egészségügy nem omlik össze. Egyre kevesebben vagyunk. Végeztünk egy felmérést. A végzős főiskolai hallgatók hatvanhét százaléka nyilatkozott úgy, hogy megvan kint a helye.
– Mi az, ami mégis élteti benned a reményt?
– Örök optimista vagyok. A fiaim közül legalább az egyik végzi felsőfokon az ápolói szakot. A feleségem is ápolónő. Épül a dinasztia! Azt valóban nem látom, hogy tömegek jönnének utánunk, pedig higgyék el, ennél szebb nincs! Bízom abban, hogy az emberek mellénk állnak, mert ha nagyon kevesen maradunk és mondjuk tíz beteg kiállt egyszerre segítségért és a tízedikhez nem érünk oda, akkor gyász marad. Legyünk elegen, hogy odaérjünk mindenkihez!

Egészségügy 2Szöveg: Koncz Dezső
Fotók illusztráció és Koncz Dezső

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s