A második napi látogatásom alkalmával úgy döntöttem, hogy merítek nagyot mindenből, s bemutatom a SZIGET ezer arcát. Hamar be kellett látnom, hogy elmértem. A programok sokfélesége közül, alig jutottam el valahová, mert szinte egyszerre volt, minden szegletben, színpadon olyan, amit érdemesnek tartottam a megjelenítésre.

Azért, valamilyen sorrend csak kialakult. Először az Ability Parkba keveredtem el. Gyógypedagógusként, különösen izgatott, hogy mit lehet prezentálni, akár külföldi fiataloknak, azoknak az embereknek az életéből, akik, valamilyen fogyatékosságuk miatt akadályoztatva vannak. Bekötött szemmel, fehér bottal, rengetegen próbálták ki a „labirintusból” való kijutást, mint ahogy olaszok kosárlabdáztak kerekes székből, olyan élményt szerezve maguknak, amely egy életre megváltoztathatja gondolkodásukat. A cél ez lehetett minden parkba látogató számára. Csak ez a történet megérne egy egész cikket.

De, az idő nagyúr, s semmiképpen nem akartam lemaradni az általam nagyon tisztelt mozgás művész, táncos hölgy fellépéséről. Góbi Ritát többször megfotózhattam színpadi produkcióiban, társulatával együtt, s azt gondoltam, hogy kultúrájával, mozgásával varázsol. Nem csak engem, hanem mindenkit, aki csak egyszer is látta. A színpadi pódium árasztotta a meleget. Negyven fokban elképzelni nem tudtam, hogy akár pár percet is el lehet tölteni intenzív mozgással. Rita, produkált valami olyat, élő dobra koreografált táncával, amely a sok külföldi bámészkodót is tapsra ragadtatta. Már leírtam, s most megint kénytelen vagyok, világszínvonal! Ne hisztizz! – az előadás címe. Nézd meg valahol máshol, ha izgalmasat akarsz magadévá tenni.

Mint, ahogy érdekesnek ígérkezett a Nagyszínpad, The Horrors produkciója is. Úgyhogy vettem a sátorfámat és rohamléptekben indultam a helyszínre, mert az Angolok úgy rendelkeztek, hogy fotós csak az első három számukról készíthet közölhető felvételt. Közben, azért be tudtam esni egy-egy felvétel és a belehallgatás kedvéért az Anna and The Barbies bulijába is, amely hozta szokásos forró hangulatot és az énekesnő extrém megjelenését. Nem tudok mást mondani róluk, mint amit máskor, más beszámolók alkalmával már megtettem, nagyon jók!

De, vissza a Horrorshoz. A fiatal srácok minden cécó nélkül léptek színpadra. A füst olyan mértékben árasztotta el a teret, hogy fotós kollégáim igencsak megszenvedhettek egy-egy jól elkapott pillanatért. Profi hangzás, olyan flegmasággal előadva, mintha nézők nem is lennének. Pedig voltak, s lelkesen énekeltek minden refrént az énekessel. Technikusa, azért nem lennék a gárdának, mert a mikrofon zsinórt úgy megrángatta a frontember, hogy azonnal szaladtak a segítők innen-onnan kiszabadítani a kábeleket. Egy laza mozdulattal tessékelte ki őket a srác, a színpadról.

Hogy, mi minden történt ezután, elmélkedni sem maradt időm, mert a Világzenei Színpadon készülődött  a Dakhabrakha. Bevallom, semmit nem tudtam róluk előzetesen, de az, hogy Ukrajnából érkeztek, s bejárták már az egész világot, sejtetett valamit. Úgy konferálták fel őket, mint az „ETNOKÁOSZ” képviselőit. Megjelent három hölgy talpig fehérben, s egy férfiú, igazi ukrános fazonnal. Megszólalt a zene, s rögtön tudtam, hogy aznap nem tud olyan történni, ami ennél jobb lehet. Keveredett az Ukrán folklór az afrikai, a távol-keleti és az európai muzsikával, olyan tökéletes megszólalással, amely csak lemezen lenne, igazából hallható. Ha, volna kalapom, most megemelném szívesen, de így csak gratulálni tudok és figyelni pályájukat.

Alig ocsúdtam fel a zenei csoda kábulatából, amikor egy igazi vurstli hangulatába léphettem be. Körülöttem komédiások, pörgették a „műsort”, szívesen invitálva mindenkit, aki ki akarta próbálni valamelyik vásári mulatságot, de én leginkább, a diótörésre invitáló kisasszonynál ragadtam le. Szépségének ellenállni más sem tudott, úgyhogy szorgalmasan kísérletezett mindenki kedvében járni.

Mehettem volna még ezer helyre, de úgy gondoltam, hogy többet írnom már csak azért sem érdemes, mert holnap is nap lesz. A hőségtől levegőt alig kapva, araszoltam a tömegben, s láttam csodát. Padon, havas tájjal a háta mögött, bikiniben, egy igencsak szemrevaló hölgyet fotózott barátja. Egy pillanatra át is suhant rajtam a hideg érzése, de ez csak illúzió maradt.

A Petőfi Rádió színpadja előtt elhaladva, ismerős dallamokat hallottam, s bár a napi fáradság jelei megjelentek, ide még betértem. A Nagy- Színpad 2015-ös jelöltje, a Soerii and Poolek zenélt, nem is akárhogyan! Furakodnom nem nagyon kellett, mert szellősen voltunk. Elől csak a ”mókus őrs” csápolt tömött sorokban. Ezért volt meglepő, hogy a rendezés közölte, csak az első három szám fotózható, elkéstem. A világsztároknál ezt már megszoktam. Kíváncsi lettem volna, hogy itt mi volt az indok? Lehet, hogy lemaradtam valamiről és a fiúk már túlnőtték Robbie Williemset is? Mindegy, így utólag, azért oldalról egy-két képet ellőttem, hogy az olvasó, néző ne maradjon le semmiről, ami megérdemli a megjelenést.

De, most már tényleg haza, adtam ki magamnak a jelszót, elvégre, amit láttam, meg is kell írni, fel kell dolgozni. Azt, azonban nem tudtam megállni, hogy egy szerelmes pár csókolózását – beleegyezésükkel – ne tudjam megmutatni. Hihetetlen aranyosak voltak, s kimondottan örültek annak, hogy végre kép készült érzéseikről. Én is örültem, hogy búcsúzóul még nyakamba esett egy gólyalábakon sétáló fiatalember. Olyan szürreális volt, amint felülről bemutat a kamerának és a világnak. Ez volt a SZIGET második napja az én objektívemen keresztül. Holnap folytatjuk!

Kép és szöveg: Koncz Dezső