A Honvéd Tornacsarnokába kaptam meghívót egy regionális megmérettetésre. Mint megtudtam, az ország szinte minden részéről érkeztek versenyzők. Mielőtt elindultam, belenéztem a Magyar Speciális Olimpia Szövetség honlapjába, megtudva egy-két dolgot működésükről.

  „Magyarországon megközelítőleg 300 000 értelmi fogyatékossággal élő ember él. A hétköznapi élet egyik, számukra legfontosabb cselekvési lehetősége a sport. Fogyatékosságuk azonban igen kevés lehetőséget kínál arra, hogy az ép emberekkel azonos körülmények között részesülhessenek a sport minden áldásában.

A Magyar Speciális Olimpia Szövetség 1989 óta tervezi, szervezi és rendezi az enyhe, középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékossággal élő, továbbá a halmozottan fogyatékos emberek rendszeres edzés-és versenyprogramját. A Szövetség célja, hogy a Speciális Olimpia minél szélesebb körben ismertté váljon, hogy segítse, bátorítsa a sportolókat és ráébressze a társadalmat, hogy a fogyatékos emberek mindannyiunk segítségével teljes értékű életet élhetnek. Szeretnénk a társadalom figyelmét ráirányítani az értelmi fogyatékkal élő emberek mindennapi életére, tiszteletre és elismerésre, méltó teljesítményére. Reméljük és hisszük, hogy akár a sport, akár a szabadidős és kulturális rendezvényeink segítenek majd átlépni azokon a láthatatlan és valós falakon, amelyek mindezidáig megakadályozták a fogyatékkal élő embertársaink teljes körű részvételét a társadalomban. Szövetségünk egyéni vállalkozók, gazdasági társaságok támogatásaiból valamint pályázatokból teremti meg a működéséhez és a versenyek rendezéséhez szükséges anyagi és tárgyi feltételeket.”

Vasárnap már a döntőket rendezték, s így természetesen a legügyesebb sportolókat láthattam a terembe lépve. A korosztályok keveredtek. Tornászott egészen kicsinyke hölgy, s vagy harminc körüli férfiember is. A mozdulatok nem mindig voltak tökéletesek, de a taps így is járt mindenkinek a gyakorlat végén.

Az egyértelműen látszott, hogy az otthoni gyakorlások után, fegyelmezetten igyekezett mindenki tenni a dolgát, talajon, korláton, nyújtón vagy akár a felemás korláton. Úgy gondolom, a dicsérő szavaknak itt különleges jelentőségük volt, s jutott is bőven az edzőktől, még akkor is, ha a tartások nem voltak mindig precízek és be-becsúszott a megbillenésekből is pár.

Az eredmény természetesen fontos, mert otthon ki lehet tenni a falra az okleveleket, megmutatva mindenkinek, hogy érdemes dolgozni az edzéseken, de azért a legnagyobb öröm, a mozgás szeretete volt, s ahogy elnéztem az arcokat, a mosolyokat, ez volt kiolvasható minden tekintetből.

Kép és szöveg: Koncz Dezső