Miközben zötykölődtem az FTC csodálatos stadionja felé, egy idősebb úriember a villamoson egyetlen sort dúdolgatott az utazók legnagyobb derültsége mellett. „ A lányok, a lányok, a lányok angyalok…”, s mintha, itt elakadt volna lemezjátszó tűje. A női labdarúgó válogatott meccsére igyekeztem a Törökök ellen, amely az Európa Bajnokságra való esetleges kikerülés szempontjából létfontosságú volt. Tényleg angyalok lesznek a lányok ezen a szerda délutánon?

Az előzetes információk szerint két egyforma erejű csapat mérkőzésére volt kilátás. Televízióban sokszor láttam női válogatott meccset és egy-két német bajnokit is. Meg kell állapítani, hogy az a felírat nagyon is valós, amit a pálya szélén időről időre megjelent: „Női futball – csak a sorfal más”. Már a bemelegítésen lehetett látni, hogy nagyon komoly tudás van a pályára lépők mögött.

A Török kapusok úgy úszkáltak a levegőben a kapus edző jóvoltából, mint könnyű szárnyú madárkák. A passzolgató hölgyek magabiztosan kezelték a játékszert és egy-egy lövés bombaként szelte át, szinte az egész félpályát. Gyülekezett a közönség is szépen, mert hazai gyepen ritkán lehet látni címeres mezben lányainkat.

Ahogy, az összeállítást böngésztem, azonnal szembetűnő volt, hogy mindkét csapatban légiósok, főleg Német csapatokban játszók, uralják majd a zöld gyepet. A hazaiak mellett a vendégeknél is akadt külföldön játszó tehetség. Többen voltak olyanok, akik most ellenfélként álltak egymással szemben, de a bajnokságokban csapattársakként küzdenek hétről-hétre.

A bírói gárda is hölgyekből állt. Ők Svédországból érkeztek. A sípszó után rögtön kiderült, amit előzetesen várni lehetett. Jakabfi Zsanett, szélvész gyorsan húzta meg a széleket és ez mindig veszélyt jelentett Ezgi Kaglar kapujára. Fölényben voltak a lányaink, de vigyázni kellett, mert a Bayer München üdvöskéje, Melike Pekel is igencsak jól érezte, hogy merre van a kapu. Szerencsére Fiorentina hálóőre, Szőcs Réka is mindig a helyén volt.

Nem kímélték egymást a hölgyek, s kemény belemenésekből jutott mindkét oldalnak. A két szövetségi kapitány, Markó Edina és Talat Tuncel sem lehetett nyugodt az első félidő után, mert az eredményjelző táblán az egyik félnek sem kedvező gól nélküli döntetlen állt.

A második játékrész álomszerűen kezdődött. Vezettünk és maradtunk is támadásban állandó gólveszélyt jelentve a Török kapura. Aztán jött a „magyar betegség”. Teljesen átadtuk a terepet a fehér mezben sziporkázó vendégeknek és esetenként a szerencsén is múlott, hogy nem rezdült meg a háló. Ahogy telt az idő, egyre görcsösebb lett a Törökök játéka, s vált magabiztossá védekezésünk. Igaz a végére felborult a pálya és egy-egy megugrástól eltekintve, a játékszer a mi térfelünkön pattogott, de kihúztuk az egyetlen találattal és így Markó Edináék örülhettek a pontoknak.

Kezdődhet az álmodozás, hogy hátha… A realitás azonban az, hogy a csoportunkban lévő Német és Orosz válogatott erősebb mindenkinél, de lépcsőn a felfelé halladást elkezdtük.

Kép és szöveg: Koncz Dezső