Először, azt gondoltam, hogy a Magyar Kupa kapcsán keveset, vagy csak alig írok valamit, hanem rengeteg fotóval, amolyan képriportban számolok be olvasóinknak az eseményről. Fotók készültek is szép számmal, de már a Syma Csarnokba menet több olyan dolog kavargott a fejemben, ami írásra inspirált.

Először azt gondoltam végig, hogy mitől van az, hogy a kosárlabda alig-alig szerepel népszerűségéhez képest több sajtóorgánumban. A nézőszámok, a hangulatok frenetikusak a televízió csatornákon követve, akár csak a bajnokságot is. A kérdésre a választ, én abban gondolom, hogy mi, akiknek van módunk fotózni, írni róla, igencsak lusták vagyunk. Amíg, az ősidőkben egy MAFC vagy Honvéd köré csoportosultak az események csúcspontjai, addig, ma Szolnokig, Székesfehérvárig, Paksig vagy éppen Körmendig kell elmenni kiemelkedő élményekért.

A kosárlabda fellegvárai minden kétséget kizáróan vidéken vannak, ami természetesen cseppet sem baj. Sőt! Olyan szurkológárdák kovácsolódtak a városok kedvencei köré, amelyet Európa topcsapatai is megirigyelhetnének. A „világ végére” elmennének a mérkőzésekre. Budapestre meg pláne!

Gyűltek is szép számmal a lelátókon a seregek, már a harmadik helyért folyó csatára. Tündéri csemeték a lelátókon, valószínűleg rokoni kapcsolatban a pályán lévőkkel, csinos hölgyek rajongó tekintetekkel és elszánt hangadók, rekedtre kiabálva magukat az elő meccsen is. Sopron-Pécs! Egyik sincs közel, ami a kilométer számát illeti, de a hangerőből, a buzdításokból ítélve, ezen a vasárnapon a távolság nem volt akadály. A Sopron esélyeshez méltó módon indult harcba a bronzéremért. Masszívan vezetett, de valahogy igazából mégsem tudta a baranyaiakat otthagyni az esélytelenség sávjában. Szívta magát a Pécs, egészen odáig, hogy az utolsó pillanatig nyitva hagyta a „kaput” a győzelem felé. A vége szorosabb nem is lehetett volna. PVSK-Sopron KC 82:84!

Mire a „nagyok” érkeztek, jószerivel hely sem maradt a csarnokban. Hangerőben, szurkolás intenzitásában a Körmend vitte el a pálmát, de az egymással szembeni lelátók azért mindent megtettek azért, hogy a fiúk érezzék maguk mögött az erőt.

Az első perctől kezdve érezhető volt, hogy a győzni akarás a lehető legmagasabb hőfokon izzik minden pályára lépő „gladiátorban”. Végig azt éreztem, hogy nagyon nagy rangja van a kupának, ami ekkor még az asztalon pihent a pálya szélén és „gazdára” várt. Kevés sportág mondhatja ezt el magáról. Más esetben láttam olyat, hogy jószerivel a tartalékok szerepelnek hasonló kupás megmérettetésen, ebben a sportágban azonban a legjobbak küzdöttek oroszlánként minden egyes pontért.

A Zászló Vojvoda Dávidéknak állt az első félidőben, szinte végig. Magabiztosnak tűnt az Olaj. Azt, azonban lehetett tudni, hogy semmi sincs lefutva a végső sípszóig. Jött is a Körmend és szurkolótáboruk legnagyobb örömére, a lehető legjobbkor fordítva. Az előnyt, aztán ki sem adták a kezükből és ezzel olyan érzések szakadtak fel, ami a tizennyolc év utáni győzelem kapcsán elképzelhetetlen. A játékosok, hol nevettek, hol sírtak örömükben, de azt még az ellenfélnek is el kellett ismerni, hogy ezen az estén megérdemelték a győzelmet. 2016 februárjában Körmend városába indult haza a serleg.

Kép és szöveg: Koncz Dezső