Kiléptem az ajtón, felnéztem az égre. Már megint esik! Sebaj, irány a Hősök-tere! Sokan voltunk már a trolibuszon is. Aztán, valahol a Liget oldalában megállt a jármű. Technikai hiba miatt leszállítottak mindenkit. Meg is jegyezte valaki vidáman, hogy „Ez az első bojkott!”.
Botorkáltunk így a tér felé, s bár az égiek ontották az „áldást”, a hőmérő higanyszála sem kúszott az ilyenkor szokásos fölé, mégis volt a hangulatban valamilyen emelkedettség érzés. A térre érve aztán bebizonyosodott a várakozás. Hihetetlen esernyő tömeg, pedig az indulásig volt még vagy fél óra.
Az Andrássy-út eleje is dugig tele lett. A rendezők hallatlan fegyelmezetten terelték a tömeget a felvezető kocsi mögé, s a legjellemzőbb talán erre a méltóságteljes vonulásra, hogy senki sem hőbörgött az utasítások hallatán.
Senki nem számíthatott a tavaszi télben ennyi emberre, de jól érzékelhető volt, hogy itt már nem csak a pedagógusok vannak, hanem nyugdíjasok, középkorúak, fiatalok és gyerekek is több ezren.
Divat volt a kockás, esernyőben, ruházatban és a táblákon. Úgy gondolom, Pukliék elégedetten nyugtázhatták, hogy a tüntetés végén az igencsak fontos mondanivalójuk, bejelentésük célba ér.
A menet, szinte végeláthatatlan volt. Az eleje már bőven elhagyta az Oktogont, amikor az utolsó sorok még a Hősök teréről indultak a Kossuth tér irányába. Rengeteg érdekes beszélgetést lehetett hallgatni séta közben. Hárman például arról elmélkedtek, hogy vajon a közmédia mit tud mondani ilyenkor. Beszámol, alig pár lézengőről, mondjuk, mutatva egy több utcával odébb sétálót, vagy meg sem említi az egészet.
Aztán, pedagógusoktól hallottam, hogy ők ugyan soha nem voltak még semmilyen tüntetésen, de mivel, se kréta, se megfelelő könyv, se biztonság az iskolában, most el kellett jönni.
Az út szélén Farkasházy Tivadar osztotta a Hócipő egy fotóját és százasával csatlakoztak emberek a menethez, óriásivá dagasztva az ember folyamot. Gondolom ezt látták országunk vezetői is, ha máshol nem, hát a rendőrség mindent rögzítő kameráin keresztül, és megértették végre, hogy ez már nem egy földbe taposható, kijátszható. elcsendesíthető tömeg.
Kint voltam az előző pedagógus megmozduláson is. Sokan voltunk, de ez minden képzeletet felülmúlt! Azon gondolkodtam, hogy, ha még az időhúzás miatt, mondjuk, szükség lenne egy hasonló tüntetésre és egyszer az időjárás is szebbik oldalát mutatná, mi lenne?
Ultimátumot kaptak Orbánék, egyrészt Pukli bejelentésétől, másrészt a tömegtől. Egy hét gondolkodási ideje van az „agytrösztnek” hogy kitalálja a következő lépést, vagy utána jöhet a cunami! A Lengyel barátok nem tudnak minden héten ide utazni zászlót lobogtatni. Mi, pedig itt vagyunk nap, mint nap és az elszántság, a végre történjen valami, tetten érhető volt a levegőben vibráló feszültségből.
Sándor Mária, most csak egy perc csendet kért. A rögtönzött nemzeti konzultáció eredményes volt és a legkiválóbb diákok, győztes olimpikonjaink képviselője sem azt mondta, hogy hagyhatjuk magunkat, mint ahogy az összes felszólaló. Amikor, felhangzott az „Orbán takarodj” rigmus, a felszólalók nagyon diplomatikusan csendre intették a kórust, mondván, „Ennek, nem most van itt az ideje.” A „Nem hagyjuk” aktuálisabban zúgott.
A Kossuth-téren megjelent egy olyan dolog március 15-én, amely egy urizáló, pökhendi, lesajnáló ország vezetés számára a rémálom lehet. A NÉP EREJE!
Kép és szöveg: Koncz Dezső
szegyenletes, felelmetes, irtozatos, jellemzo, hogy felemelkedo erzest kelt egyesekben, masokban felelmet kelt…
KedvelésKedvelés
Kedves bszechy! Milyen félelmet kelt? Csak nem kell félni az emberektől? A népszavazást megakadályozó kopaszok, gondolom kedves emberek. Őket szeressük?
KedvelésKedvelés