A szokásosnál is korábban érkeztem a Tüske Csarnokhoz. Még az ajtók sem voltak nyitva, s ezért egy közeli büfében landoltam. Tetszett, hogy a kellemes időben, akár kint is lehetett ücsörögni a padokon. Odabent egy csinos hölgy fogyasztotta késői ebédjét, egyedül, de a tálcája mellett pihenő MAC sapka azonnal elárulta, hogy az esti derbire készülődik. Előttem egy fiatalember rendelt, talpig jegesmedvének öltözve, s szinte azonnal szóba is elegyedett a lánnyal, sőt leült asztalához fogyasztani.

Remélem, nem udvariatlanság, de kicsit belehallgattam a diskurzusba, amelyből kiderült, hogy a hölgy barátja korongozik a házigazdáknál és ezért aztán szakavatott meccsre járónak mondhatta magát, a srác pedig az előző napi mérkőzés után még hazautazott Miskolcra, aludt három órát, dolgozott kettőig és most megint itt van drukkolni és szerinte ünnepelni.

Együtt indultunk a csarnokba. A vendégszektor hamar megtelt, s érezhető volt, hogy a hangerőben ők diadalmaskodhatnak dobos csapatukkal. Szépen gyarapodott a MAC tábor is, de teljes telt házról nem beszélhettünk, pedig a fiúknak még ott volt utolsó szalmaszálnak a háromszor húsz perc. Voltak már hihetetlen fordítások az összecsapások során az elődöntőben, s ez adott némi reményt a hazai gárdának. „Lássuk a medvét!” Hirdette a vendég szektor legnagyobb molinója.

A kezdő sípszó után, aztán láttuk. Nem tréfáltak. Hármat pakoltak be az első negyedben Bálizs kapujába. Bevallom, magam előzetesen arra gondoltam, hogy a három nullás állásnál, kicsit lazítanak a vendégek, hogy otthon ünnepelhessék a bajnoki aranyat. Ez nem jött be! Nézve a játékot, erőtől duzzadó magabiztossággal uralták a jeget, s valahogy azt éreztem, hogy a MAC elfáradt. Nem adta fel ugyan a küzdelmet, de egy kicsit erőtlennek tűntek a fiúk.

Két alkalommal volt hazai gólöröm, ami felvillanyozta a publikum azon részét, akik Tokajiéknak szorítottak, de meg kellett hajolni a nagyobb tudás előtt.

A bajnokság folyamán több összecsapást volt szerencsém megtekinteni a televízióban és élőben is. Azt bátran kijelenthetem, hogy sok jó csapat szerepel a Mol Ligában, mint, ahogy az is kétségtelen, hogy a két legjobb jutott el a döntő mérkőzésig. Az külön öröm volt, hogy majd mindenhol, rengeteget-gyereket láttam, akik rajongással nézték kedvenceiket, s boldogan zsebelték be az autogramokat.

A döntő legfiatalabb nézőit azonban még nem a hoki kötötte le, hanem a kezük ügyében lévő színes baba, vagy a fotóriporterek hatalmas objektívjei. Nem kétséges, sok idő nem kell hozzá, hogy sportra nevelve, már csak a hokival foglalkozzanak.

Visszatérve a jégen történtekhez. A Miskolc öröm hokit mutatott be az utolsó percekben, s ezt még az sem homályosította el, hogy igazi bunyóval, végleges kiállítást érő módon is szórakozhatott a közönség. Olyan elemi erővel tört fel az utolsó dudaszó után az öröm a vendégekből, amit jó lenne minden hazai sporteseményen látni.

Remélem, a fotóim mindent megmutatnak azokból a percekből, amikor jó volt Budapesten is Miskolcinak lenni. Egyszer már leírtam, hogy a jégkorong öröm a játékosnak, nézőnek egyaránt. Látványos, gyors, fineszes. Nem véletlen, hogy egyre népszerűbb hazánkban. Az idegenlégiós sztárok mellett, pedig szerencsére egyre több a csapatokban beépíthető hazai fiatal, alig huszonévesen. A jövő egyre szebben rajzolódik.

Kép és szöveg: Koncz Dezső