Pedagógus vagyok, már több mint negyven éve. Soha nem tudtam jó szemmel nézni azt, hogy a bár mikori kormányzat lekezelően, rosszul nyúl hozzá az általa mindig nagy reformnak titulált, esztelen újításhoz. Szakterületem a gyógypedagógia, s bizony, annak szétverésekor többen voltunk, akik felemeltük a szavunkat, a helytelennek tartott irány miatt.

Az élet bizonyította, hogy amit a felső vezetés kitalált, azt nem nagyon lehetett alulról jövő kezdeményezésekkel megváltoztatni. Ennek lassan húsz éve. Ami napjainkban történt, az minden képzeletet felülmúlott. A centralizáció olyan mértékben jelent meg az oktatásban, amelyre a legidősebb kollégák sem emlékeznek.

A szakszervezetek becsülettel harcoltak, tárgyaltak és hittek. Aztán megjelent a TANÍTANÉK mozgalom. Kétkedve fogadták legtöbben a kezdeményezéseket, s nem is állt oda minden érdekelt azonnal mögéjük. Nemtelen módszerekkel próbálták „elfojtani”, az ország vezetése számára egyre kellemetlenebbé váló megmozdulásokat.

Tüntetés, tüntetést követett, egyre nagyobb tömegeket mozdítva meg a tehetetlenség megszokásából. Az esernyő és a kockás ing jelképpé vált. Az előbbi azért, mert minden alkalommal jött az égi áldás bőségesen, az utóbbi pedig teljes tanári karok, iskolák viseletévé vált a hétköznapokban, szolidaritásukról biztosítva a mozgalmat.

S, jött a bizonyítvány osztás ideje! Pedagógus nap alkalmából sikerült kormányzati részről semmit mondó üzenetet tolmácsolni az egész pedagógus társadalom felé, ráadásul az intézkedések köszönő viszonyban sem voltak, még a kerekasztalon megfogalmazottakhoz képest sem.

Jöhetett az újabb tüntetés, amelyet Pukliék június 11-re időzítettek. Biztosan tudták, hogy garantáltan eső lesz, pedig a Március 15. téren, a gyülekezés helyszínén, ennek nyomát sem lehetett látni. A menetben ismét ott volt Sándor Mária és a nevével fémjelzett egészségügyi csapat, amely érezhetően erősödik hétről-hétre, s ezen a beígért fizetésemelések sem segítettek. A tömeg nőtt percről-percre, s megjelent több prominens személyiség is a politika világából, de ebben az esetben nem főszereplőként „tolakodva”, hanem erősítve az induló „sereget”.

A végcél a Várkert Bazár volt, ami nem véletlen, hiszen ez lett a kormány számára a legszimbolikusabb helyszín. Aki figyelte a vonulók megnyilvánulását, rengeteg érdekességet hallhatott. „Adjuk át a Várkertet tizenkettedik alkalommal mi is” – skandálta egy társaság, majd a válasz sem maradt el egy másik csapattól: „Ma bezár a bazár”!

Azért a legtöbbet hangoztatott jelszavak, a „Nem hagyjuk!”, és a „Megbuktak”voltak, merthogy a kormány tanév végi bizonyítványába csupa elégtelen került.

Arra kíváncsi lennék, hogy a tömeg érezhető erejét és dühét, vajon érzékelik-e akikre tartozik, vagy továbbra is süket fülekre talál az zuhogó esőbe kiáltott szó. Mindenesetre a helyükben elgondolkodnék, mert a maguk mögött, biztosnak tudott további szavazók elvesztése, konkrétan a pedagógus társadalom és annak minden vonzatának hátat fordítása semmi jót nem ígér még a dakota közmondások szerint sem.

A TANÍTANÉK, ígérete szerint a nyári szünetben erőt gyűjt, szervezkedik, s szeptemberben radikálisabb fellépésekkel jelenik meg a jövő generációjának érdekében. Hajrá!

Kép és szöveg: Koncz Dezső