Régóta figyelem az összes olyan rendezvény műsorát, ahol szerepelnek a hazai zenei élet kiválóságai. Lehet tudni a listából, hogy kiket szeret legjobban a közönség és a szervezők kiknek a tömegvonzásában bíznak legjobban.

Egyre erősebben tetten érhető a B 52 név. Hazudnék, ha nem tudnék Róluk semmit előzetesen sem, s az is igaz, hogy az ember nehezebben ír zenészekről, ha a személyes érintettség tetten érhető.

Amikor megjelent a „palettán” a TRIÁSZ, azonnal feltétlen híve, rajongója, talán egy kicsit barátja is lehettem a formációnak. Az természetes volt, hogy a Nagylátószög indulásakor elsőként írtam Róluk. Hihetetlenül örültem neki, hogy a nézettségi index először nyaldosta azt a határt, amit a cikkek kapcsán elképzeltem. Működésük az óta is az egyik legnagyobb öröm számomra.

Rajtuk keresztül, egy kicsit jobban beleláthattam Sipos Peti, Kálmán Gyuri és Jankai Béla életébe. Az élmény kitörülhetetlenül beleivódott abba az érzésbe, amit a zenéről gondolok, érzek.

Jött a B 52 formáció, és egészen a mai napig szégyellem magam, hogy nem jutottam el egyetlen koncertjükre sem, pedig a meghívások rendre ott landoltak az oldalamon. Azt mindig is gondoltam, hogy az, amit csinálnak, közel hatol azoknak az embereknek a szívéhez, akik szeretik a jó zenét, a rockot. A zenészeket kivétel nélkül ismertem és azt is tudtam, hogy amihez Jankai Béla hozzányúl, az csak iszonyúan nívós lehet.

Nem volt kérdés, hogy eljutok egy olyan előadásra, ahol a B 52 zenél. A „gyülekezőnél” találkoztam olyan hölggyel, akinek régebben is sokat adhattam értékítéletére, még a Hungarotonnál együtt dolgozva. Ő mondta azt, hogy neki ma Ők a kedvencei és egyszerűen imádja őket. Ismerve a zenei iránti elközelgettségét, tudva „hovatartozását”, azt gondoltam magamban, hogy nem semmi üzenet.

A színpadon pedig indult az, amire számíthattam. Jankai varázsolt a szintetizátorokon, Kálmán Gyuri olyat énekelt, hogy feláll a szőr a karodon, Pálmai a dobokon azt tudja, amit csak kevesen és van egy olyan szólógitáros és basszusgitáros, Szűcs János és Járdány Barna, aki hozzák azt, amit egyetlen sztár zenekar sem tud. Persze a „sztárok” ma már Ők!

A közönség közül, pedig nem csak azok fogadták lelkesen a színpadon történteket, akik feltétlen hívei lettek a B 52-nek, hanem azok is, akik szembesülve azzal, hogy a jó zene mindig elnyeri méltó „büntetését”, egyre több meghívás formájában. Javaslatom csupán annyi, hogy aki figyeli az eseményeket és látja, mondjuk a Back Stage Pub programját, ne hagyja ki a fiúk bejelentkezését a szezonnyitó bulin, szeptember 9-én! Addig is sok koncertet, sok találkozást… Hajrá B 52!

Kép és szöveg. Koncz Dezső