Ellestem egy mondatot egy fiatal lánytól. „Sirály lenne, ha örökké miénk lenne a híd!” Augusztus végén jutottam el először a Szabadság-hídra, pedig ismerőseim már régebben meséltek arról, hogy a forgalomtól elzárása óta naponta gyűlnek össze fiatalok közösségi életet élni.

Látogatásomnak, azért volt egy apropója. Táncos délutánt, estét hirdettek a világháló segítségével lelkes zenekarok. A jelszó: swing! Messziről látszott, hogy már a hivatalos kezdés előtt „tömegesedünk”. Rögtön a Gellért-hegy felől egy csodás hangú énekesnő és kísérő zenészei izzították a hangulatot.

Középre érve profi zenészekből álló társaságot álltak körül több százan. Közben igazi bulizós hangulatot lehetett találni minden lépésnél. Előkerültek a grillsütők, a gitárok, természetesen a sörök és a borok, de volt, aki egy harmincas feliratú lufival, valószínűleg itt fejezte be a napi ünneplést.

Gyönyörű lányok, szerelemes fiatalok, egymást fényképező külföldiek és önfeledten rajzoló gyerekek, mind-mind a híd ajándéka bezártságában. Átjárta az embert Budapest kellős közepén az a szabadság érzés, amit sokszor csak a természetben kirándulva tapasztalhattam meg.

Kell egy hely, most a híd adta magát, ahol a gondolatok szabadon szárnyalhatnak a Duna felett, hozva azokat az érzéseket, amelyekre mindannyian vágyunk. Kitűnő leképezése volta szabadságnak, amit az artisták produkálta a pesti oldalon, felülemelkedve mindennapi gondjainkon, gyönyörűséges mozdulatokkal ajándékozva meg a bámészkodókat.

Sötétedés után a fotózás ellehetetlenülése miatt indultam hazafelé, s láttam családot, ahol a legkisebb, olyan helyen hajthatta álomra a fejét, pokrócába takarózva, amit a közeledő iskolakezdéskor büszkén mesélhet osztálytársainak. A szabadság hídján aludtam! Én, pedig ott jártam és régen éreztem magam annyira szabadnak, mint kedden este a Szabadság-hídon.

Kép és szöveg: Koncz Dezső