Ellestem egy beszélgetést. Két fiatal hölgy majszolt teljes átéléssel egy torta szeletet és közben arról beszélgettek, hogy ugyan még csak a pavilon sor elején járnak, de ha ez így megy tovább, nem fog beléjük férni egyetlen darab sem a még hátralévő, milliónyi édességből.

Ugyanígy lehetett ezzel az a sok ezer ember, aki három napon keresztül kilátogatott a budapesti Bazilika előtti Szent István térre. Nem tudom számolta-e valaki, hogy a tér macskaköveinek száma hogyan aránylik a bon-bonok, csoki szeletek, marcipánok, sütemények arányához, de gyanítom, hogy utóbbiak többszörösét tették ki, az amúgy sűrű kövezetnek.

Amikor, még csak készültem kilátogatni az ÉDES NAPOK rendezvényre, egyik ismerősöm tudományos alapon elmagyarázta, hogy az édesség fogyasztása fontos feltétele a boldogságnak, mert a boldogsághormonok termelődésért ők a felelősek. Azt magam is tapasztalhattam, hogy, ha meg akartam vigasztalni egy-egy elkeseredett ismerősömet, elég volt egy szelet torta vagy egy somlói galuska, s az élet máris szebb színekben tündökölt.

Azt, nem állítanám, hogy az a hatalmas tömeg, amelyik megjelent a téren, végignézni, végigkóstolni az édesség megszámlálhatatlanul sok formáját, mindannyian boldogtalanok lettek volna.

Szeretjük a csokit, a tortát, a finom lekvárokat, főleg akkor, ha azok különlegesek, s nem egy szupermarket bevásárló polcáról kerülnek kosarunkba.

Válogatni való ezen a seregszemlén volt bőven. A „csoki kisipar” kitett magáért és a legfinnyásabb ínyencek is kielégíthették minden igényüket. Lettek új kedvenc ízek, először kóstolt édességek és figyelmet kapott a termékek legtöbbjénél a külcsín, a csomagolás is. A boldogsághormon tapintható volt a hatodik ÉDES NAPOKON. Jöhet jövőre a hetedik! Mi, állunk elébe, sőt…alig várjuk.

Kép és szöveg: Koncz Dezső