Gyönyörű őszi napon sétálhattam Sepsiszentgyörgy városában. A város közepén lévő parkot csodálva megtudtam, hogy a helyiek nagyon büszkék erre a „szigetre”, amely fáival, virágaival, tavával, hídjával és hangulatával tényleg arra készteti a messziről érkezett vándort, hogy üljön le egy kicsit, hallgatva az ízes magyar beszédet minden embertől, aki csak játszik a gyermekével, megpihen az intézendő dolgok után, vagy csak pletykál egy kicsit a barátnőivel.

Igen, sziget ez, mégpedig a béke szigete. Kora délután lehetett, mert a gyomrom jelezte, hogy ebédidőben enni is kellene valamit. Kérdezgettem sokakat, hogy hová lenne érdemes betérnem. A válaszok egyértelműek voltak. Ha igazán házias ízeket szeretnék, akkor pár perc séta felfelé a dombon és egy hatalmas udvarra érek, ahol a Kolcza éttermet találom. A nyitott kapun belépve először egy húsbolttal találkoztam, de amikor már azt hittem, hogy eltévedtem, a gesztenyefák tövében a hideggel dacolva, a kerthelyiségben kávéját fogyasztó hölgy biztosított arról, hogy jó helyen járok.

El tudtam képzelni, hogy egy csodás nyári napon milyen sok ember választja ebédjének, vacsorájának elfogyasztásához e romantikus helyet. Most azonban ősz volt és egy kicsit már hideg is. Az étterembe belépve, a tűzifával megrakott hatalmas kandalló aztán meggyőzött arról, hogy teljesen mindegy milyen évszakban választanám a Kolczát.

Szerencsém volt, mert találkozni tudtam a tulajdonossal Egermand Árpáddal, aki megtudva, hogy Budapestről érkeztem, olyan finom pálinkával kínált, amelynek íze az óta is átjárja belsőmet. Tőle tudtam meg, hogy itt minden elfogyasztott falat házi termék, s Ő maga állítja elő. A kenyér kemencében sül, a savanyúság sem látott szupermarketet, s húsfeldolgozó üzemében különlegesen figyelnek arra, hogy mi kerül az asztalra.

Ezek után ténylegesen kíváncsi voltam az első ételre. Mivel két napot tölthettem a városban – remélem nem utoljára – elsőként egy pörkölt került az asztalomra, pontosabban mivel többen voltunk, az asztalunkra. Ettem már itthon is hasonlóan, galuskával készített étket, de ezután mind a tíz ujjunkat megnyaltuk.

Másnap aztán egy pár pillantást vethettem a szomszéd asztalok étkeire is. Egy törzsvendég úriember meg is jegyezte, hogy ő az ország egy másik részén lakik, de a Kolczát és kedvencét soha nem hagyja ki, ha erre jár. Választhattam a  Kolcza-tál vagy SzentGyörgy-tál között. Utóbbi mellett döntöttem, s bár biztos vagyok benne, hogy a Kolcza is kielégít minden igényt, de annyira finomat nem igen ehettem az utóbbi időben, mint a fatálon „elővezetett” étek. Sajnos a fotók az ízeket, illatokat képtelenek közvetíteni, de talán képeken is érzékelhető, amit kaptam.

Mindezek után azt a következtetést tudtam levonni, hogy „vándor”, ha Sepsiszentgyörgyön jársz, a Kolcza éttermet még véletlenül se hagyd ki a programodból!

Kép és szöveg: Koncz Dezső