A XIV. Louis Armstrong Jazzfesztivál

Eifert János képriportja

A hagyományoknak megfelelően, idén is június utolsó hétvégéjén kezdődött a Nógrád megyei Bánki-tó partján a swing zene ünnepe. Az ünnepélyes megnyitó után, páratlan környezetben, pénteken és szombaton este hét órakor indultak az éjfélbe nyúló események, a természet adta lehetőségeket jól kihasználó, tóra épült színpadon. A Tó Wellness Hotel kertjében szombat délután még egy ingyenes koncertet is láthattak az idelátogatók. A záróeseményre, a szokásos vasárnapi gospel show-ra ezúttal a veresegyházi Szentlélek-templomban került sor.

„Come Rain Or Come Shine” – tűnődött a 100 éve született Ella Fitzgerald, Harold Arlen és Johnny Mercer híres dalában. A „First Lady” emlékének szentelt XIV. Louis Armstrong Jazz Fesztivál szervezői is aggódva kémlelték az eget péntek délután. Az esemény műsorvezető házigazdája, Rókusfalvy Pál konferálásával mindenesetre pontosan délután félötkor elkezdődött az ünnepélyes megnyitó. Elsőként Kukucska Csilla, a Swing Jazz Kultúráért Alapítvány Kuratóriumának elnöke, majd Balla Mihály, Nógrád megye országgyűlési képviselője kapott szót. Lényegre törő, élvezetesen előadott, és példásan rövid nyitóbeszédeikben remekül foglalták össze a fesztivál történetét és szerepét a magyar jazz életben. Szenvedélyes beszédet tartott Joan Faulkner is, ő Ella Fitzgerald életútját foglalta össze személyes élményeivel és jó humorral átszőve. Felfedezettje, az este fellépő gyönyörű Lisa Simone (Nina Simone lánya) is mobilját előkapva beállt a fotósok közé az emlékezetes pillanatokat megörökíteni. Kukucska Csilla és Balla Mihály után, Joan is szívből jövő tapsot kapott.

A megnyitón végül Csík Gusztáv triója lépett a pulpitus mellé állított kisszínpadra. A doboknál természetesen Alvin Queen ült, a bőgőnél viszont Dezron Douglas vette át az idős kora miatt visszavonult Reggie Johnson helyét. A fiatal New York-i bőgőst Dan Nimmer, a Jazz at Lincoln center és a Wynton Marsalis Quintet zongoristájának triójában láthattuk az előző években itt Bánkon. Kedvcsinálóként pár számot játszottak, az utolsó kettőbe Joan Faulkner is beszállt. A gospel kórusban vele éneklő Harriet Lewis, és Joanne Bell Lisa Simone-val kiegészülve óriási ovációval fogadták a végén, és felszabadult örömmel ültek be egy rendhagyó csoportképbe.

Gusztiék zenéjétől feldobva, remek hangulatban sétáltunk át a Tó Wellness Hotel kertjéből a Víziszinpadhoz, ahol este hétkor hazánk első professzionális nagyzenekara, az 1998-ban megalakult Budapest Jazz Orchestra lépett fel. A kiváló zenészekből felépített Big Band Kollmann Gábor vezetésével a szokásos, Ludányi Tamás, Csejtei Ákos, Zana Zoltán, Varga György (szaxofon), Schreck Ferenc, Skerlecz Gábor, Frolov Ákos, Nagy Viktor Dániel (harsona), Tulkán Péter, Magyar Ferenc, Koós-Hutás Áron, Pecze Balázs (trombita), Juhász Attila (zongora), Birta Miklós (gitár), Hárs Viktor (bőgő), valamint Serei Dániel (dob) összeállításban állt fel. Első vendégszólistaként James Morrison csatlakozott a BJO-hoz. A multiinstrumentalista ausztrál egyik főhangszerén, a trombitán kezdett, de mielőtt a másik főhangszerét, a harsonát elővette volna, Juhász Attilát lecserélve beült kicsit zongorázni. Csere nem csak a zongoránál történt, Morrison Multiplicity nevű formációjából a bőgős, és gitáros posztra fiai, William Morrison, Harry Morrison kerültek Hárs Viktor és Birta Miklós helyére, Serei Danit pedig Patrick Danao váltotta. A koncert ezen részében a Morrison and Multiplicity játékába a BJO alig szólt bele, de mikor James Morrison befejezve a zongorázást harsonára váltott, újra az igazi Big Band hangzást élvezhettük. A fergeteges harsonaszólók után még fergetegesebb trombitaszólók következtek, de közben Morrison meghatódva átvette az idei Louis Armstrong emlékdíjat Kukucska Csillától. Az ünnepi pillanatok után visszatértek a helyüket átadó magyarok, és az utolsó számokba az amerikai szaxofonos, Harry Allen is bekapcsolódott. Ő fesztivál törzsvendégének számító, de most távollévő Scott Hamilton tanítványa volt, ma is hűen követi mesterét, gyakran játszanak együtt is. A nálunk kevésbé ismert, de angolszász területen komoly népszerűségnek örvendő ausztrál James Morrison és az amerikai Harry Allen bánki bemutatkozása a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével nagy sikert hozott, amelynek szemmel látható jelét a színpad melletti táncparketten megjelenő táncosok egyre növekvő részvétele is mutatta. A tapsorkán közepette azonban szép csendesen az első eső cseppek is hullani kezdtek.

Nina Simone lánya, az 1962-ben született Lisa Simone végül elutasítva a különböző mozgalmakban állandóan harcoló, és Afrikától Európáig folytonosan új helyre költöző édesanyja életmódját, belépett az Egyesült Államok hadseregébe, és tizenegy évig szolgált mérnök asszisztensként a légierőnél. Németországban állomásozott alakulatával, mikor kimenőt kapva katonatársaival betért egy bárba. Az ott hallott zene annyira magával ragadta, hogy spontán felindulásból elkezdett énekelni egy számot a zenekarral. Ez a pillanat meg is határozta további életét. A bárban fellépő Joan Faulkner, énekét hallva, rögtön meghívta vokalistának a zenekarába. Rábeszélte, hogy szereljen le, és lépjen az énekesnői pályára. Mentora tanácsát megfogadva Lisa hamarosan ünnepelt musicalszínésznő lett. „All Is Well” című lemezének világkörüli bemutató turnéján 2015-ben Budapestre is eljutott zenekarával, melynek összetétele azóta sem változott. A Franciaországban élő Lisa mellett a bőgős, basszusgitáros Reggie Washington II. amerikai, a gitáros Hervé Samb szenegáli, a dobos Sonny Troupé Guadeloupe szigetekről származik. Bánkra is nagyjából ennek a lemeznek az anyagából készültek. Lisa édesanyja emléke előtt tisztelegve elénekelt egy-két számot, és ezekkel a Nina Simone dalokkal tökéletesen bele is illett a fesztivál koncepciójába. Amikor azonban a saját, és a gitáros Hervé Samb kompozíciói kerültek bemutatásra, jócskán feszegette a fesztivál Louis Armstrong és Joe Murányi szellemi örökségének továbbra is megfelelő, a hagyományok megőrzése mellett, azok szellemiségére vigyázó, de szélesebb mederben megújuló alapelvét. A közönséggel együtt azonban én is örültem a (jazzes)rock és rhytm & blues gyökerekből táplálkozó számok frissességének, így nem is akarom eldönteni a túrós csusza sóval, vagy porcukorral jobb vitát. A lényeg, hogy Lisa káprázatos hangja, és a zenekar nagyszerű játéka mindenkit magával ragadott, a sűrűsödő esőcseppek mellet is forrósodott a hangulat. Az eső pedig csak hullt, egyre hullt. A pillanatok alatt kiosztott esőkabátba bújt, vagy ernyőt bontó közönség kitartása láttán, Lisa minden eső elöl védő eszköz nélkül mikrofonjával leugrott az ernyővel védett színpadról, és a nézőtér legfelső helyéig felmászva, sorról sorra lefelé haladva folytatta énekét. Egy kicsit megpihenve bebújt egy ernyőt tartó néző mellé, másnak pacsit adott, vagy csak rámosolygott, aztán a kör végén a lépcsőt mellőzve, egy lendületes felugrással tért vissza a színpadra. Ugye nem kell különösebben taglalnom a közönség reakcióját ezek után. Talán nap hősévé váló Lisának köszönhető, hogy szinte mindenki a helyén maradva várta a folytatást.

Az e(l)ső nap végén a több mint 70 éves múlttal rendelkező Dutch Swing College Band lépett színpadra. A második világháború európai befejezésének napján, 1945. május 5.-én alakult zenekar jelenlegi felállásában (Ton van Bergeijk, Adrie Braat, Anton Burger, Keesjan Hoogeboom, Bob Kaper, David Lukács, Maurits Woudenberg) Bob Kaper vezetésével tartott bemutatót a tradicionális jazz-zene világából. A derék hollandok mellett az Amerikából érkezett vendégek, elsőként John Allred harsonás, majd a BJO-val nagy sikert aratott, a színpadra újból visszatért szaxofonos, Harry Allen rendkívüli könnyedséggel előadott virtuóz szólói, a csendes, de makacsul kitartó eső ellenére is helyben tartották a hangos tapsokkal tetszést nyilvánító, és makacsul kitartó csodálatos közönséget. Az eső még a táncosok kedvét sem tudta elvenni. Ezzel, az egykor Ella Fitzgerald énekelte „Come Rain Or Come Shine” dal dilemmájára is válasz érkezett, végül a fény jött el, és győzött az eső ellenére.

A fesztivál második napján ragyogó napsütéssel fogadott a Bánki tó. A program már délután háromkor elkezdődött. A szombati napot a Tó Wellness Hotel kertjében a Bágyi Balázs New Quartet és Pocsai Kriszta nyitotta.

A kora délutáni koncertre már majdnem minden asztalt előzetesen lefoglaltak a Tó Wellness Hotel teraszán, de a kertben, a zenekar előtti fapados részen, a kevésbé éber betérőknek is szorítottak helyet. Bágyi Balázs kellemesen meglepődve figyelte az egyre gyülekező nézősereget, jó volt látni, hogy egy külföldi sztárvendégek nélküli magyar zenekar is bír húzóerővel, vonzza a közönséget.

Délután háromtól a Tó Wellness kisszínpadán elkezdődött két részes koncert a száz éve született Ella Fitzgerald emlékének tisztelegett. Balázsék a bánki fellépésük előtt egy héttel, a Budapest Jazz Clubban bemutatott anyagot adták elő, amelyről a jazzma.hu oldalán is olvashattak beszámolót. Amit akkor írtam, most is megerősítem. Kriszta nagyon jól nyúlt bele a „First Lady” hatalmas repertoárjába. Nem akart Ella lenni, pláne nem akart a ráadásul itt jelenlévő afroamerikai énekesnőknél feketébb hangon énekelni. Az ő európai Ella megközelítése a BJC „főpróba” után meghozta a sikert itt is. A tapsokból bőven jutott a fiúknak is, az ezúttal végig tenoron remeklő Soso Lakatos Sándornak, az elektromos zongorán is szenzációsan játszó Oláh Dezsőnek, a New Quartet virtuózan játszó motorjának, a bőgős Oláh Péternek, valamint a dobos zenekarvezetőnek Bágyi Balázsnak. Én, mint született falábú, bevallom, néha kicsit irigykedve figyelve a táncra perdülőket, csak erős önkontrollom akadályozott meg, hogy beálljak közéjük.

Koncertjük után Balázsék testületileg átsétáltak a víziszínpadhoz, ahol szokás szerint este héttől kezdett az első zenekar. Csík Gusztáv triójával természetesen a csodálatos hangú énekesnő, Joan Faulkner is színpadra lépett, de a létszám az idei amerikai sztárvendégek csatlakozásával tovább bővült.

„A Zene a Legnagyobb. Ha egyszer azt hitted, legyőzöd, jön egy újabb lecke, amiből tanulhatsz.” – olvasható Liszt-, és Szabó Gábor-díjas zongoristánk honlapján. Csík Gusztáv, akinek koncertjei előtt annak idején a tél hidegével is dacolva álltam a kígyózó sorban a Petőfi Sándor utca öt szám alatt létezett Építők Klubja előtt bebocsájtásra várva, soha nem birkózott a zenével, nem akarta legyőzni. Még meggyőzni sem akart saját véleményéről, mégis egyre többen adtunk igazat neki. Ahogy annak idején, úgy most is, egyszerűen átengedte magát a „Legnagyobbnak”. Ehhez segített a legendás dobos, Alvin Queen, és a zenekar átlagéletkorát jelentősen csökkentő, az idős kora miatt visszavonult Reggie Johnson helyére kerülő, Dezron Douglas bőgős. Beszálltak az évben meghívott amerikai sztárvendégek is, a harsonás John Allred, és a szaxofonos Harry Allen fúvósszekcióval az a sokat emlegetett, igazi klasszikus „Blue Note” kvintett hangzás jött elő. Megérkezett aztán Joan Faulkner is, aki hihetetlen show-t varázsolt idén is. „A zene az életem, a célom, egy ajándék Istentől. Amikor énekelek, teljes szívemből és lelkemből adom át a zenét.” – ez az idézet az énekesnőtől olvasható, akivel Guszti nem csak honlapját osztotta meg. Joan Bánkon is hitvallásához hűen adta át a zenét. A legnagyobb sikert az Ella Fitzgerald és Louis Armstrong közösen énekelt dalaiból válogatott dalok aratták, amelyekben egyszemélyes duóként hol Ella, hol Satchmo hangján énekelt. Ekkor már többen nem bírtak ülve maradni, Oláh Dezső és Oláh Péter is a parkett ördögeként kapott táncra. A végén Dezső még a színpadra is felszaladt gratulálni, csakúgy, mint a fesztivál megálmodója és létrehozója, Karacs Ferenc. Csík Laura a színpadlejárónál segített édesapjának az oklevelek és a virágcsokor elszállításában.

Második fellépőként Deseő Csaba barátiból alakult formációval, és Illényi Katicával adta elő „Swinging Violins” címmel a jazz hegedűre írt klasszikusait.

Deseő Csaba 1967-től 1999-ig a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagja volt. Ferencsik János, majd a magát magyarnak is valló japán Kobajasi Kenicsiró főzeneigazgatósága idején szerte a világban koncertezett. 1963-ban mutatkozott be első együttesével a budapesti Dália klubban. Akkoriban ezt a „kétlakiságot” felülről nem nézték jó szemmel, de sokszor alulról sem. Csaba mégis hű maradt szerelméhez, a jazzhez. Rengeteget tett a műfaj életben tartásáért, elfogadásáért. ’63 óta szinte felsorolhatatlan kik fordultak meg zenekaraiban, és ő kikkel játszott. Egy biztos, mindig igényesen válogatta meg partnereit.

A bánki fesztiválra is a tőle megszokott alapossággal készült, minden részletre odafigyelve állította össze a műsort. Csaba régebbi barátai közül a gitáros Gyárfás István és a zongorista Cseke Gábor, az újabbak közül a bőgős Oláh Péter, és a dobos Jeszenszky György lépett szombaton színpadra. Mindegyikük kiváló zenész, de láthattunk már nagy nevekből álló zenekart szétesni. Itt ez nem fordulhatott elő, több próba előzte meg a fellépést, így a régebbi barátok az újabbakkal úgy szólaltak meg, mintha száz éve ismernék egymást. Körülbelül a koncert második harmadában Csaba bekonferálta Illényi Katicát, és egy időre levonult a színpadról. Katica virtuóz szólói mellett énekelt is egy kicsit, majd Csaba visszatértével együtt játszott a két hegedűs. Főként Grappelli feldolgozásokat adtak elő, de a Gyárfás trióval felvett „Tale” című albumról is elhangzott pár saját szerzemény. A siker most is mérhető volt a táncparketten, és nézőtéren egyaránt. A végén jött a meghajlás a zúgó taps közepette, és jött a meglepetés, amire Csaba sem számított. Életműve elismeréseként a színpadra lépő Kukucska Csilla a Swing Jazz Kultúráért Alapítvány Kuratóriumának döntése alapján átadta Csabának a Louis Armstrong Emlékdíjat. Gratulálok Csaba a Jazzma munkatársainak nevében is, és csak annyit tennék hozzá, MEGÉRDEMELTED!

Végül a Korb Attila vezette „International All Stars” formációnak tapsolhatott a fesztivál közönsége, melynek tagjai Guillaume Nouaux (FR), Sebastien Girardot (FR), David Blenkhorn (AUS), Malo Mazurié (FR), David Lukács (NL), voltak. Vendégként Harry Allen csatlakozott a nemzetközi csapathoz. Szállásom nem volt, tömegközlekedési eszköz napközben sem jár erre, az autó, amelyikkel haza tudtam jutni, menetre készen állt. Délután óta én is elfáradtam, bennem volt az előző nap is, úgyhogy lemondtam az utolsó koncert élményeiről. Vasárnap a veresegyházi Szentlélek-templomban a gospel koncert is nélkülem zajlott, de azért két nap alatt fantasztikus zenészekkel hét remek koncertet élvezhettem végig, csodálatos környezetben. Akit egyszer megérintett a fesztivál különleges atmoszférája, mindig visszavágyik ide. Kipihenve magam, lassan én is szervezni kezdem a jövő évi utat, a XV. Louis Armstrong Jazzfesztiválra.

Somogyvári Péter

Eifert János felvételei

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s