Egy regényes élet képekben

A Magyar Kultúra Napja alkalmából mutatták be Eifert János ARS POETICA c. kiállítását, amely 50 év munkásságának keresztmetszetét adja. A kiállítás, amelyet Hézső Ferenc festőművész nyitott meg, 2018. február 21-ig tekinthető meg a Bihar Vármegye Képgalériában, Berettyóújfaluban.

Ha nézek egy kiállítást, néha napok múlva bevillan egy-egy kép. Van olyan, ami évekkel később is előbukkan az emlékeimből. Azt hiszem, Eifert János Ars poeticája, az 50 esztendőt átfogó kiállítása is belém költözött, és mint papíron a vízjelek, majd elő fognak villanni.

Szeretek egyedül ülni a kiállítótérben, ahol számadást készítek újra és újra, mert mindig és minden változik. A kiállítás egy-egy darabját megfogod, szállítod, aztán mindet kicsomagolod. Megnézed, mit bírnak el a falak, mert néha a kevesebb több. Ha végeztél, még egy utolsó pillantást, és kész. Nincs tovább. Egy kis drukk, hogy mit szól majd az alkotó, az mindig benned van. És mit szól majd a közönség? Az a legfontosabb! Lesz-e olyan pedagógus, aki elhozza a felnövekvő nemzedéket, hogy megnézze a tárlatot? Ez a kiállítás „fényképregény”. Eifert János keze, mint híres fotóján a kertészé körül öleli a falakat, óvja azt, ami érték, ami számára fontos. A kertész a virágot óvja, Eifert az embert. A világ tájait és az időtlenné vált mozdulatokat. Mindezt könnyedén, mindezt komolyan. Mottója is a kiállításnak hitvallása: Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. És jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Nézni – látni – láttatni: ez a képíró (fotográfus) feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és valóság peremén.” Körössi P. József válogatásában jelent meg a Magyar írók novellái a fényképezésről 2001-ben. Ebben a kötetben találkoztam Bálint György írásával, aki 1939-ben vetette papírra gondolatait az akkor száz éves fényképezésről: „… a fényképezést a francia Daguerre találta fel 1839-ben. Mindenki ismeri azokat a finom, rézmetszetszerű arcképeket, melyeket dagerrotípiának neveztek annak idején. Száz év alatt csodálatosan fejlődött e szép francia találmány. Lehetőségeinek és tárgyválasztásának nincsenek határai. (…) A fényképnek sok előnye és értéke van (…) Géppel történik, „objektív”-nek nevezett üveglencse segítségével – és mégsem a gép számít benne, hanem az ember, aki kezében tartja. Ízlés, ötlet, vérmérséklet, világnézet és pillanatnyi hangulat: mindez sokkal több szerepet játszik a fényképszületésnél, mint az „objektív”. (…) Daguerre találmánya új művészettel gazdagította az emberiséget, és bebizonyította, hogy mindig az ember, a „személyiség” a döntő, és nem a gép.” Ha 1940-ben elindulunk Rácz Lajossal és teszünk egy képzeletbeli sétát Hódmezővásárhelyen, a Kossuth téren, a kaputól balra az első üzlet Albert Lajos méteráru boltja volt, a sarkon Bódi-fűszeresé, amely később a vő, Eifert János nevét viselte. Ebből a városból vitte magával Eifert János az alma mater örökségét, az otthon melegét és a néptánc szeretetét Budapestre 1960-ban. Fiatal volt, és emberré lett.

196077 között teljes odaadással táncolt a Honvéd Együttesben, írják róla, de a fotózás iránti érdeklődése tovább vitte egy új hivatás felé. Minden érdekelte. Nem csak az, hogy az egyszerű tánclépésekből, hogy áll össze a zenére a mozgás rendezett egésszé. Érdekelte, mit dolgozik a fővilágosító, hogy lehet fokozni a reflektorok segítségével, ha kell a drámai hatást, és miként teremti meg az ember a tárgyak, eszközök és a mozgás segítségével a harmóniát. Már a táncos időszakában is születtek kiváló alkotások, hisz, Marcel Marceau francia pantomim művészt megörökítő sorozata 1968-ban készült, mikor a műfajt megújító francia az Erkel Színházban lépett a magyar közönség elé. Ez is egy fontos mérföldköve annak a stratégiának, művészeti víziónak, amit Eifert János képviselt, és – akkor még nem ismerték egymást – Hézső Ferenc festőművész 1962-ben a szakdolgozatában megfogalmazott: „Az évezredeken átívelő trend a képzőművészetben, amit eddig elfogadtunk és megszoktunk lényegesen megváltozik és átalakul. Valami új lesz, ami a helyébe lép. Felvetődik a kérdés, mi lesz az az új technika, ami a jelenlegi helyzetet módosítja és felváltja? Ez nem lehet más, mint a fényírással leképezhető vizuális ábrázolás, ahogy a köznapi értelemben ismert fotográfia.” Dr. Végvári Lajos professzor, aki Hézső Ferenc bírálója volt, kétkedve fogadta ezt a jövendölést és türelemre intette, mert ő bízott az előző évszázadokban kialakult stílus irányzatok lassú változásában. Végül fönntartással a dolgozatát és elképzelését így is elfogadták. Nagyon kilógna a lóláb, ha azt mondanám, hogy az idő és Eifert János is őt igazolta. Inkább azt írom, hogy a fotográfus saját művészetét járva feszegette a műfajok határait, és valósította meg Hézső fiatalkori vízióját a művészetről. A fotográfust a test mozgásainak alapos ismerete segítette abban, hogy eljutott az aktfotózásig, ahol a természetes fények játékát kihasználva magasztosítja fel a test mozdulatlanságát. Eifert nem magányos művész, szereti megosztani munkáját, gondolatait másokkal is. Ír és előad. Nem mindenkinek adatik ez meg, hiszen, nem minden jó színész tud verset mondani, és nem minden poéta tudja tolmácsolni saját versét. Eifert János művészete költészet, amelyhez nem kell tolmács, de kétségtelen, hogy egy-egy történet színesíti azt a képi világot, amit hozzáfűz egy-egy rendhagyó tárlatvezetésen. A nyáj című fotója 1977-ben készült. Bányásznapról kellet volna tudósítani, de a dombokon járó nyáj annyira lenyűgözte, hogy elfelejtette a bányászokat és követte a pásztort. Veres Péter már 1946-ban megmondta, hogy „Együtt kell menni a munkásosztállyal még akkor is, ha az együtthaladás során adódnak konfliktusok.” A szerkesztőségben sem vették jó néven, hogy inkább a birkáról készített sorozatot a bányászok helyett, így a napidíját sem fizették ki, de a fotónak később nagy sikere lett.

Eifert János művészete egyetemes. Képei bejárták a földrészeket, és most idehozta nekünk a világot Berettyóújfaluba, a Bihar Vármegye Képgalériába. Nem állít magának korlátokat, és hagyja szabadon szárnyalni a tanítványait is. Állandó mozgásban van. Hézső Ferenc Munkácsy-díjas festőművész úgy véli: „Eifert János munkássága csak nehezen foglalható bele egy szűk stílusrendszerbe, de ez számára egyben előnyt is jelent. Ez bizonyíték, hogy önálló szuverén gondolkodó és tudatosan alkotó ember.”

Kocsis Csaba

Fotók: Halics Szófia (Berettyó Rádió), Kocsis Csaba, Lisztes Éva és Eifert János

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s