Homo Viator Eifert János: 3T-Turczi István

Az Eifert75 eseménysorozat programja

Minden alkotó ember életében eljön az a pillanat, amikor megáll az idő, fényképpé merevednek a régi arcok és emlékek, amikor felmagasodnak a munkával töltött hétköznapok, és barátai, művésztársai, rajongói körében ünnepelhet. Nem önmagát ünnepelteti, hanem a társakkal együtt újraélheti az alkotás örömét, újraélheti a létrehívott Mű minden keservét, izgalmát, szépségét. Eifert János a kortárs fotográfia egyik legismertebb, legaktívabb, meghatározó egyénisége május 8-án lett 75 éves. De ne tulajdonítsunk a kornak túlságosan nagy jelentőséget, a 75 végül is csak egy szám, egy tudatalatti megálló, de az mindenképpen optimizmusra ad okot, hogy minél tovább él valaki, annál rövidebb ideig lesz halott.

Ott tartottam, hogy a kerek évforduló ürügyén indult útjára az Eifert 75 eseménysorozat. Kezdődött április 8-án az életműkiállítással a Stefánia Palotában; majd 12-én az M galériában a Szerelmem, a tánc című kiállítás következett. Május 6-án Sárvár adott otthont Visszapillantás (1968-2018) címmel egy retrospektív kiállításnak, majd 1 nappal később az OTPBank Galériában nyitották meg Kína, Selyemút – Marco Polo nyomdokain című kiállítását. Május 8-án az Hommage á Eifert János, az Ad hoc Budapest Fotográfiai Alkotóműhely csoportos fotókiállítással tisztelgett a mester születésnapján, végül elérkeztünk a mai naphoz, amikor is megnyílik János emblematikus 3T kiállítása itt a Bethlen Galériában. Lassan három évtizedes barátságunk okán azt is mondhatnám, hogy teljes gőzzel folynak az Eifert János Ünnepi Hetek.

 

Nincsenek véletlenek, miként az sem véletlen, hogy ilyen széles szakmai és közönség érdeklődés kíséri János félszáz éves alkotói pályáját. Nem mondok azzal semmi újat, hogy az egész világon ismert és elismert, világszínvonalon alkotó művész áll itt mellettünk, és hallgatja szerényen a kiállításmegnyitónak álcázott laudációt. Az 50 éves pályafutás, a sokszáz díj, a többezer egyéni és csoportos kiállítás már önmagában is tiszteletet parancsol. Egy rendkívül sokoldalú, szerteágazó tevékenységet folytató, kísérletező és megújulni kész alkotót köszöntünk ma. Művész, tanár, előadó, szakíró és szakértő. Számos szakmai szövetség, társaság, intézmény megbecsült tagja, akinek munkái rangos közgyűjteményeket gazdagítanak Ausztriától az Egyesült Államokig, aki a világ legalább 40 országában fényképezett már, aki páratlan értékű archívumot hozott létre, és nem egy területen tovább gazdagította a fotográfia műfaját. Felhasználta és átörökítette a fotóművészet legkülönbözőbb törekvéseit a tárgyfotóktól a diaporámáig és tovább. Számos könyvet illusztrált, vagy alkotótársként részt vett benne, mint a mi közös Erotikon című közös albumunk volt éppen 10 évvel ezelőtt.  De mondom tovább: filmek sokaságában vett részt, vagy adta hozzá a munkáit; workshopokat tartott és tart ma is, fotóalbumokhoz, kiállítás katalógusokhoz írt bevezetőt, szakmai konferenciák állandó felkért meghívottja, és így tovább. Eifert János, igazi homo viator, igazi kereső ember, akinek munkásságát hiába is próbálnánk egységes stíluskategóriákba rendezni. Ha sommásan akarnék fogalmazni, azt mondanám, az ő művészetében egy irányzat van: a színvonal. És akkor még nem beszéltünk a műveiről, amelyek minden értékelésnél árnyaltabban megmutatják művészi hitvallásának tartópilléreit. Maga így vall erről: „Két határozott irány van az életemben: egyrészt a megörökítés, a fényképezés tárgyilagossága, egyfajta dokumentarista őszinteség, ugyanakkor egy új világ teremtése.” Ikonikus képek egész sorát alkotta meg hosszú pályáján, hogy csak néhány címet említsek: Marcel Marceau, Cirkusz, Tánc, Tűztánc, A Föld álma, A kertész keze, Fák temploma, A világ végén. Ezek a művek ma már vizuális nemzeti kultúrkincsünk visszavonhatatlan részei.

Ha már Jánost idéztem, hadd citáljak ide egy nagy, korai íróelődöt, Pál apostolt. Az ő szavai rímelnek leginkább János képeire. „Hinni annyit tesz, mint bízni abban, amit remélünk, de nem láthatunk.” Azért is idéztem Pál apostolt, mert meggyőződésem szerint a fotó bármennyire a látható és érzékelt világ lenyomata, a fotózás nem csak a láthatóról szól. Mert a láthatónál sokszor erősebb a láthatatlan illeszkedés. Az a sugallat, ami belemagyarázás nélkül, önkéntelenül is megjelenik a láthatóba zárt világ mögötti metaforikus térben, Nem csak az a fontos, amit látok a képein, hanem amit belelátok. A művészi többlet. A megörökített jelenségek mögötti lényeg, az arcokban, az élethelyzeteken átsugárzó egyszeri, mégis örök emberi. mert Eifert János képeinek epicentrumában mindig az ember áll. És túlzás nélkül állíthatjuk, ő azon kevesek közé tartozik, aki műveiben saját univerzumot hozott létre. Erre mondta Salvador Dalí, hogy „saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni.”

 

          Végezetül pár mondatot a mostani, reprezentatív kiállításról. Többször láttam már leírva, hogy Eifert János a 3T fotósa. Úgy látszik, ez egyfajta branddé vált, áruvédjegy lett, miközben az idősebbek még emlékeznek rá, hogy a szocializmus vidámnak nevezett barakkját idéző 3T, a tiltott/tűrt/támogatott háromság János művészetében finom áthallással valami egészen mást jelent: a tánc /test/természet triumvirátusát, a teremtő szabadság derűjét. Ez a 3 toposz az ő munkáiban archetipikus egységet alkot: a természet adta anyagból kibontotta az emberi testet, majd az anyagra jellemző mozgást felhasználva megtöltötte olyan dinamizmussal, hogy a futuristák is elszégyellnék magukat, ha látnák. Természeti témájú képein ugyanúgy jelen van az emberközpontú világ, mint aktfotóiban a költészet. Eifert aktfotográfiája sokkal több, mint testábrázolás. Egyfajta pókfonál álom és realitás, költészet és hétköznapi valóság között. Természetképei szinte kivétel nélkül antropomorf jellegű, táj-ember egybelátó alkotások, és a táncképeiben benne van az, ami nélkül nincs igazi nagy művészet: a személyesség.

 

)

 

Mielőtt befejezem mondandómat, és a kiállítást megnyitom, János kérésére felolvasom hozzá írott korábbi versemet:

Láthatatlan esemény
Eifert Jánosnak
Valami elmozdult; belénk költözött.
Az alkotás dühében bohócnak öltözött.
Minden nem-re bőszen azt mondjuk: igen,
botladozva járunk a lét zsigereiben,
míg szabadon kószál e két vad: a még és a már,
s múltunkkal együtt lassan fölzabál.
„Még hány irány, már hány világ nyom”,
meglátszik persze a szürkeállományon
a változások minden kedve, kára,
bár a zoomobjektív gyújtótávolsága
konstans, s imigyen a látszat ellenére
Isten hiába teremt minket a saját képére,
nincs felfénylő pillanat, sem ideális forma,
mint akit belógattak egy hordó kloroformba,
úgy tűnünk el egyszer, vagy talán még ma,
ahogy a mozdulat lesz lángok martaléka.
Két páros rím közt a tűz s a tánc a téma;
tudjuk: pixelek közt cinkos, aki néma.
Mióta rajtunk van a dili, a rontás,
nem segít jó szó, sem digitális montázs.
Láthatatlan események kötnek minket össze.
A keselyű mértana: ha fejünk fölött körözne,
gyanítanánk legalább – üdvös állapot -,
belépőt a végtelenbe ki, mikor kap ott.
Valami elmozdult, belénk költözött…
Ki szavak és képek rendjére sokáig őrködött,
az tudja: a szép mindig egy másik szép fia.
Mániából így lesz vers vagy fotográfia.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s