FESTMÉNYEK „LÉLEKBŐL”

Megpróbáltam. Leültem egy üres vászon elé és kezembe fogtam egy ecsetet. Szememben elindult a képalkotás, vonalakkal, színekkel, képi gondolatok tömkelegével. Minden szépnek tűnt, csak a kezem nem indult a gondolatok nyomába. Maradok a fotónál, ahol a kép, ugyanolyan fontos, csak az alkotáshoz „csupán” egy gombot kell megnyomni.

Mindezt, az után próbáltam ki, hogy megismertem, megtaláltam, felfedeztem Eva Derien Zentai műtermét és természetesen Őt magát. Addig csupán a világháló jelenthette az ismeretségünket.

 Vártam egy szép Nőt a megbeszélt randevún és már percekkel a megbeszélt időpont előtt érkeztem a műteremhez. Jöttek sorban, tényleg csinos lányok, de mindegyiknél éreztem, hogy ők nem az igaziak. Pont az hiányzott belőlük, amit gondoltam. A varázslat! Még az utcasarkon sem tűnt fel Eve, mégis éreztem, hogy érkezik. Megvártam, amíg bemegy, csak utána jeleztem, hogy vagyok.

Csak kapkodtam a fejem. Egy szép Nő és „ömlött” rám mindaz a szoba minden faláról az, ami alkotásainak sora. Elő sem vettem a fényképezőgépet, mert először az érdekelt, hogy kivel és hol vagyok. Beszélgettünk szinte mindenről és az a nyitottság, amit rövid ismeretség után egymásról megtudhattunk olyan bizalommal töltött el, mint amit akkor éreztem utoljára, amikor féltett titkaimat legközelebbi barátommal oszthattam meg.

A képekben benne volt minden, amit elmesélt magáról. A kezdeti, kubista elemek szögletessége, amikor nem azt álmodta vászonra, ami Ő. Tökéletes technikák bezárva egy burokba. Ide illik, amit a tőle találtam egy írásában.

„Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, élt egy lány. Festeni szeretett volna. Vágyott leszeparálódni egy technokrata társadalomról, a hatalom extázisról, ahol a nők szociális dominanciát, a férfiak pedig presztízs értékű testet választanak maguknak. Megpróbálta kifejezni az érzelmeit. Nézte a vásznat, és elmélázott, mi legyen rajta. Hamisnak érezte a gondolatokat, és elszegődött egy ecuadori sámánhoz, majd Dél- Kelet Ázsiába egy hátizsákos túrára, hogy megtalálja önmagát… visszatértem. Ma már csak egy problémát látok a világban. Nincs elég üres vásznam.”

A vásznakon minden ott volt! Ültem és bámultam, mondanám, hogy értettem, de ez nem is lényeges. Lenyűgözött az ember, igen, csupa nagybetűvel EMBER. Szorongása, a sötét szobában kuporgó alak, egy fekete kép közepén, megalázó szituációban, a buja női test talán egy önmagát nyújtó éjjel után és csak az öröm színeit vászonra varázsolva, felszabadulva minden alól, ami kötél lehet mindennapjainkban.

Gondolataimban az járt, hogy szeretném látni Őt a szabadban, a tavasz kezdeti színeiben, amikor elszabadulunk mindketten, ami a nagyváros valósága. Irány az Óbudai Sziget! Lett sok-sok kép, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy a végállomás. Sőt!  Biztos vagyok benne, hogy nem, mert Éva Derien Zentai számomra is rejt még sok olyan titkot, amit fotós szemmel meg kell fejtenem, festőművészként és emberként is.

Kép és szöveg: Koncz Dezső

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s