RITUAL TRAIL TO SELF

Jagicza Patrícia és Kaliczka Patrícia kiállítása

Takács Lívia

„Perszeusz leszállt az alvó szörnyeteg fölé. A kígyók megérezték a betolakodót és vadul sziszegtek. Belenézett a pajzsába, s megállt a Gorgók mellett. Felemelte éles sarlóját és egyetlen csapással levágta a Medúza fejét. Amint a fej lehullott, a szörnyeteg nyakából kiugrott Pegazosz, a szárnyas ló, kitárta szárnyát, és a meglepett Perszeusz szeme láttára eltűnt a felhők között. A Medúza feje élettelenül feküdt a földön. (…) Az összes fűszál, moha megkövült a Medúza alatt és korallá változott. Azokból a fűszálakból, amelyekre rászivárgott a Medúza vére, piros korall lett. A tengeri nimfák eljöttek értük az éj leple alatt, és a vízbe ültették őket. Így jelentek meg a korallok a tenger mélyén.”

A korallok, a Ritual Trail to Self kiállítás visszatérő motívumai, Jagicza Patrícia vizuális jelképrendszerének alappillérei.

A  kiállítóterem mennyezetéből felfüggesztett 3D korall térrajzokból álló alkotás elemei, amelyek Jagicza Patrícia hiányzó arcának körvonalát idézik, fent lebegnek, akár a művész saját, „levágott” fejei. Csak bizonyos szögből megfigyelve láthatók, amely igazán különlegessé teszi őket. 

Az önarckép kérdésköre és az elrejtőzés már központi szerepet játszottak Jagicza Patrícia korábbi műveiben is. Az arcából készített gipszmaszk az egyik sarokban, szintén fent helyezkedik el; ennek a maszknak egy másik változata kevésbé rejtve látható: Patrícia apró, műanyag sztegoszaurusza mászik saját, gipszből készített arcán: egy mini önarckép az egóról.

Két kettős portrét, illetve önarcképet is láthatunk Jagicza Patrícia művei között. Az elrejtőzés itt kevésbé hangsúlyos: az arcok, akár egy pszichológiai portré, szinte szuggesztíven tekintenek ránk a Doppelgänger című képen, Barbie-jellegű, viaszos hatást keltő arcformájukkal.

 A másik kettős portrén, amelynek címe Melancholy, a Patrícia-fejek metafizikusan tekintenek a távolba, mesterséges környezetbe helyezve, akár egy csendélet alkotóelemei.

Kaliczka Patrícia kollázsszerű képein az absztrakt és a figurális gondolkodás ötvözete jelenik meg. Festészeti módszerére önmagának spirituális megtapasztalása és a különböző nézőpontok hangsúlyozása jellemző. Szerinte mindenki számára vannak bizonyos tárgyak, szimbólumok, amelyek úgy működnek, akár egy piros gomb. A fagyöngy a művész egyik kedvenc motívuma; már gyerekként is érdekesnek találta, ahogy a fa tetején meglátta; véleménye szerint van benne egyfajta finom líraiság. A  lambda pedig a hullámhossz jele. Festés közben többek között a tükörben ábrázolt kép, ill. saját maga és a tükör hullámhossza, s az önarckép témakörével kapcsolatban felmerülő kérdések ezrei foglalkoztatják. Kaliczka Patrícia festményei mögött mindig megbújik egy kis titokzatosság, sosem tárulkozik fel teljesen. Alakjai, formavilága, amelyek a valóság részelemiből épülnek fel, szorosan kapcsolódnak az őt körülvevő térhez. Festményeit az alkotóelemek egyazon képen való komplexitása és az ezzel egyidejűleg jelenlevő egyszerűség jellemzi. Bizonyos dolgok elhagyása rendkívül szembeötlő alkotásaiban. A kék vonal, amely érdekes színharmóniát hoz létre a festmény többi részével, a víz absztrakciója a Lambda and Mistletoe című festményén; itt Patrícia arca kétszer is megjelenik. Vajon mennyire áll közel a realitáshoz a tükörben látott kép?

Jagicza Patrícia: „Ha szereted magad, azért jó önarcképet festeni, ha pedig nem, akkor azért, hiszen erős önismeret lesz az eredménye. Amikor ki akartam önteni az arcomból a gipszet, de behorpadt az orromnál, hibásnak tartottam, nem tudtam elengedni a dolgot, s a hibát pozitívumként értékelni. Félretettem a gipszet. Később rájöttem, hogy még lehet vele kezdeni valamit; így készült el a Stegosaurus művem, egy korábban kitalált koncepció folytatásaként.”

 

Az ember saját szemével nem tudja közvetlenül megfigyelni a saját arcát. Igazából megfelelő eszközünk alig van arra, vagy talán nincs is, hogy meglássuk valódi önmagunkat, ahogy valójában létezünk; minden módszer közvetett, ahogy magunkat vizsgáljuk. Talán soha nem is kapunk tökéletes képet, és amilyen képet pedig kapunk, azt sem látjuk tökéletesnek… Továbbá készülhet rengeteg valósághű portré, de mi úgyis mindig megváltozunk, mozgásban vagyunk; mindegyik életszakasz más-más szerepet jelenít meg, ahogy például Rembrandt esetében, aki számtalan különféle önarcképet alkotott, és aki köztudottan többek között azért is készített ennyi portrét saját magáról, mert önmagát mindig lehetősége volt tanulmányozni.

 

Akár egy tökéletlen gipszfejről, akár az ideális emberi testről beszélünk, a jelenlegi művek arra emlékeztetnek bennünket, hogy vállalva akár saját tökéletlenségünket is, érdemes napról napra előrehaladnunk az önmegismerés útján, és szembesülnünk valódi önmagunkkal.

Kaliczka Patrícia: „Még korábban sokat festettem képeslapokra, kis szkeccs-szerű, reggeli kézmelegítő gyanánt. Ez számomra afféle napi jellegű inspiráció volt, amit ezerféle szálon tovább lehet gondolni. Itt annyi történt, hogy önmagamat festettem rá Dr. Hauskára. A kép címe pedig az, hogy Önarckép orvosként különböző korokból. És akkor itt egy koponyaékelős sztori, és a pestisdoktor álarc is hozzá kapcsolódik, meg eleve az, hogy önmagamat egy jelenkori orvosként képzeltem el, és egy idézet is feltűnik: ”Doctors don’t cure those who know them”, tehát ”az orvosok nem gyógyítják meg azokat, akik ismerik őket”. Kicsit olyan, mintha önarcképként kezelve a témát, saját magamat analizálva nem tudnék egyről a kettőre jutni vagy gyógyírt szolgáltatni mindenféle fontos kérdésre vagy frusztrációra. Érdekes volt rádöbbennem, hogy sehogy sem tudtam magamat fejjel és testtel ábrázolni; vagy egyik, vagy másik. Az arra való rádöbbenés, hogy hónapokon keresztül semmi mást nem néztem, csak magamat a tükörben, hogy azt az esszenciát, amit keresek, a legigazabb énemet ragadjam meg – szinte képtelennek éreztem magamat rá. A kis kép a doktornőről is erre reflektál az idézettel. Talán tényleg nem lehetsz saját magad kulcsa. Hiszen én vagyok magamhoz a legközelebb, ennek ellenére képtelen vagyok… elvileg ismerem magam, de mégsem.”

 

Ha az én kezemben van a kulcs a válaszokat rejtő, titkos ajtóhoz, de nem lehetek önmagam kulcsa, van értelme, hogy nálam van?

Talán el kellene engednünk magunkat, s hagynunk, hogy magától nyíljon ki az az ajtó, s a másokkal kapcsolatos élményeinkben rajzolódjon ki az igazság…

 

Jagicza Patrícia és Kaliczka Patrícia barátságát a kölcsönös inspiráció és a közös célok jellemzik. Rengeteg párhuzam fedezhető fel eddigi életútjuk során. Kaliczka és Jagicza Patrícia együtt indultak el az önmegismerés útján.

Stúdió Galéria, Budapest

  1. március 27 április 26.

Kurátor: Popovics Viktória

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s