VOLT EGYSZER EGY ISKOLA

Megszámolni nem tudom hányszor utaztam Csobánkán keresztül Pilisvörösvárra menet, mióta az életem nem kötődött ezer szállal a településhez. Édesapám volt az igazgatója Margit-ligetben annak az intézménynek, amely a hazai gyógypedagógia fellegvárának számított.

Óvodásként, majd első osztálytól kezdve azoknak a pedagógusoknak a kezében volt sorsom, akik gondunkat viselték csintalan lurkóként, majd tudást szomjazó, iskolapadot koptató diákként. Kiváló emberek voltak mindannyian.

Azért nem írok szaktanárt, mert emlékeimben úgy maradtak meg mindannyian, mint, akik nem csak a tantárgyuk szeretetétől vezéreltetve adták át tudásukat, hanem emberségből mutattak olyan példát, amit ma nyomaiban sem találni a hazai oktatásban. Sajnos ezt tudom, gyakorló gyógypedagógusként.

Ha, meg nem is álltam a volt suli előtt, de gondolataim elkalandoztak abban az időben, amikor diákja lehettem. Eszembe jutottak Gallai Kati néni csodás órái, ahol a magyar nyelv és az irodalom részem lett. A számháborúk, a Madarak Fák Napja a Szent-kúton, Baross Péter vezénylésével, őrsi búvóhelyünk az Oszoly-szikla oldalában.  Ács Klára néni, osztályfőnökünk egységgé kovácsoló ereje, egy egészen vegyes társaságból. Akkor, ez nem tűnt különösnek, de azt a pedagógiai érzéket, amivel ezt Ő kezelte, ma is megfejthetetlen egyenlet.

S, ha már egyenlet! Csordás Tibor volt számomra a legszigorúbb, matek tudásom nem túl acélos tudásszintjével. Mégis szép volt minden pillanata az emlékezésnek. Természetesen nem a mi évfolyamunk volt az egyetlen, amely nyomot hagyott az ódon falak között.

Kollár Rita pár éve elindított egy olyan oldalt, ahol az ebbe az iskolába járó diákok csatlakozhattak. Csoda volt, akár itt megtalálnom egykori osztálytársaimat, akikkel szerencsére az óta is aktív kapcsolatban tudok lenni, legalább az internet segítségével. Az élet „szétszórt” minket, de összeköt valami olyan erő, gyerekkorunk iskolás kora, ami erősebb kapocs, mint gondoltam valaha.

Május 11-én, aztán eljött az a nap, amit sokan dédelgettek álmaikban. Egy olyan emléktábla került a helyére, amelyen minden olyan tanár helyett kapott, aki legalább tíz éven keresztül oktatója volt az ide járó lurkóknak. Tisztelet azoknak, akik még élnek és megtisztelték az „öreg diák” találkozót ezen a délutánon, és megkülönböztetett emlékezet azoknak, akik sem tanárként, sem diákként nem lehettek már közöttünk.

Szerencsére van egy pár olyan iskolatársam Csobánkáról, akikkel bár nem egy évfolyamra jártam, de azt, hogy a mi almamáterünk egy tőről táplálkozik, szívügyüknek tekintették sok éve már.

A most felavatott márványtáblán, nem csak volt tanáraink nevét örökítették meg az örökkévalóságnak, hanem azoknak a diákoknak a történetét is, akik a tudásukat, emberségüket, tőlük kapták útravalóként az életben.

Kép és szöveg: Koncz Dezső

There are 3 comments

  1. kónya istván

    Dezső! Mint iskolai padtársam! Köszönöm amit írtál! Engem is messze sodort az élet! Bányászként éltem,élek,kemény ember lettem! Ha Csobánkáról hallok,összeszorul a szívem! 24 évet éltem ott!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s